avagy a TITÁN háborúja

Már ismert, de...

Dr. Balogh Zoltán megadta a választ.

 Hová tűnt a magyar titán?

 amikor az ember képtelen felfogni cselekedeteinek következményeit.

Samael

Az alábbi gondolatokat, és tényeket, akár fikció, akár az „égiek” üzenete, szeretném megosztani veled.

Nem szokásom reflektálni a napi politikára, de az információ súlya kényszert, hogy minél többen megismerkedjenek egy olyan vetülettel, amiről a média HALGAT!

A „vörös iszap” tragédia előzményeire, és azok napjainkra való kihatására illetve azok összefüggéseire rávilágítani ebben a rövid írásomban.

Nem is olyan régen, - egy éven belül - hallgattam egy beszélgetést egy professzorral valamelyik rádióadón arról, hogy miért is hűl rohamosan a Hévízi tó vize, valamint arról, hogy a magyar bauxit tartalmazza a FÖLD, TITÁN fémkészletének „mellesleg” egy nagyon előkelő százalékát.

Szó esett arról is, hogy még a 70-80-as években sikerült megoldani a titán nagyüzemi kinyerését a timföldből, illetve abbóla vörös iszapból, ami most a katasztrófát okozta.

 Ahogy ennek hírét vették az oroszok, mindent letitkosítottak, és ezután a timföldet úgy ahogy volt kivitték az országból, és alumíniummal „fizettek”.- (- Kíváncsi lennék, valójában mekkora értékhányadát kaptuk vissza? - a titánnak pedig úgy ahogy volt nyomavarszett.)

A „Módszer váltás” után, megszűnt az a volumenű timföld export, mint a korábbi 3 évtizedben, és haza feldolgozás került előtérbe, ezért lehetett „bagóért” privatizálni hazai alumínium gyártást, mert az akkor éppen nem létezett - a mai volumenéhez képest.

Az iszap pedig csak gyűlt-gyűlt a „sumákolás” pedig csak egy nagyon szűk politikai és gazdasági kör kiváltsága maradt, akik tudták, hogy bizonyos mennyiségű zagy felhalmozódása után, gazdaságossá válik egy titán feldolgozó üzem létesítése a zagytározó mellett.

A zagy ökológiai veszélyessége pedig politikailag jól alátámaszthatja majd, egy feldolgozó, semlegesítő üzem létrehozását, természetesen külföldi tőke bevonásával, és közben akár „sumákban” akár jogilag megcsavarva kiviszik megint egyik legfőbb nemzeti kincsünket az országból, aminek a profitja megint nem az államkasszát fogja gyarapítani.

Hogy miről is van szó, ajánlanám olvasásra az alábbi cikket.

DOBRÁNSZKY JÁNOS

Titán a fém, amelyet a repülés tett naggyá

A cikkben a szerzô bemutatja a titánötvözetek legfontosabb tulajdonságait, ismerteti a fémtitán gyártására W. Kroll által kidolgozott módszert, és szemléletes illusztrációkon keresztül betekintést nyújt a titánötvözetek alkalmazásába. Számos adatsor ismertetésével tekinti át a titán világpiacának forgalmi adatait, valamint a közelmúlt hazai titánimportjának szerkezetét.

Visszatérve néhány gondolat erejéig a Hévízi tóhoz, a tó kihűlés abban függ össze a bauxit bányászattal, hogy az oroszok ragaszkodtak a bauxit mély műveléséhez, ami azt jelenti, hogy iszonyatos vízmennyiséget kellett kiszivattyúzni ahhoz, hogy a gazdaságosan folytatni tudják a bauxittermelést. A beszélgetésből nem derült ki, hogy napjainkban használják -e még ezt a kitermelési módot.

Visszatérve a ZAGYALÁSOMHOZ, a timföld, a bauxit, már nem először okoz Ökológia problémákat kis-hazánk eme nyugati szegletében, ami az emberi kapzsiság következménye volt.

A média folyamatosan a nehézfémekről,és a radioaktivitásról „zagyvál”, és senki nem beszél a ZAGY egyéb értékeiről, fontosságáról.

A katasztrófa helye, és időzítése megint a „véletlen” kategóriát túlhaladja, azzal, hogy 100%-ban lefedi az érdeklődést, és nem hagy helyet és időt azon belpolitikai történések publikálásának, ami szintén eddig nagy közérdeklődésnek örvendett.

Z-agyalásom, ami lehet fikció, de akár előzetes figyelemfelhívás az égiek felől, tetten kell érni azokat a „jó szándékú” bekktetőket, akik az általuk diktált feltételek mentén, segítenek a zagy hatástalanításában, esetleg „biztonságosabb” helyre való szállításában.

A vörösiszap összetétele:

Fe2O3 (vas-oxid) 40-45 % ez adja az iszap vörös színét

Al2O3 (alumínium-oxid) 10-15 %

SiO2 (szilícium-dioxid) 10-15 % nátrium vagy kalcium-alumínium szilikátként van jelen,

CaO (kalcium-oxid) 6-10 %

TiO2 (titán-dioxid) 4-5 %

Na2O kötött nátron 5-6 %

Csak számolj utána Kedves Olvasó!

Az az 50 millió köbméter vörös iszap titán-dioxid 4-5%-a hány ezer tonna titánt kinyerésére alkalmas!?!

Durván 200.000 – 250.000 t. Titán. A többit csak gondold utána!

A világ technológiai igénye a repülő, és űripar egyre több titán ötvözetet igényel.

Atlantisz idején is a technológiai fejlettség elért egy olyan szintet, amikor a földönkívüliek is bekapcsolódtak a földi ember életébe, és végül is odavezetett a harc ami a legendáriumban a TITÁNOK HÁBORÚJA néven maradt fenn.

Szándékosan nem linkelek egy írást sem, mert erről nagyon sok írás, megközelítés van fenn a netten, mindenki találja meg a hozzá legközelebb állót. Én úgy gondolom, hogy a TITÁN ami a technológiai fejlődés egyik kulcs anyaga, a kezünkben van, és csak rajtunk múlik, hogyan sáfárkodunk vele.

A Vörösiszap tragédiája agy nagyon fontos figyelmeztetés mind azoknak, akiknek felelőssége a JÖVŐ formálása, de fontos mindnyájunk számára, hogy kaptunk egy újabb lehetőséget, amivel megalapozhatjuk pozitív jövőnket.

Ne járjunk úgy mint a makói gázkészlettel, amit külföldiek termelnek ki, és nekünk meg kell vásárolni a drága külföldről ideszállított gázt.

Az a szociális immunitás, amit a kapzsiság létre tudott hozni, csak folyamatos ellenőrzéssel, és jogi szabályozással előzhető meg. El kell odáig jutni, hogy mindenki a gazda szemével tekintsen közjavainkra, és aki nem képes erre azt a törvényeszközeivel RÁVEZETNI, de a „kettős mérce” mellőzésével.

ELŐSZÖR SZERETETTEL, AZUTÁN SZIGORRAL, és KÖVETKEZETESSÉGGEL.

Gondolat ébresztőnek ennyi részemről, a többit a jövőre bízom, az Égiek gondoskodására.

Köszönöm, hogy megoszthattam veled ezt a néhány gondolatot

Samael / gyury

Már ismert, de...

 Dr. Balogh Zoltán megadta a választ.

 Tudvalevő az amerikaiak U2 kémrepülőinek a sorsa, melyek 21.000 m magasságban, 900 km/óra sebességgel haladtak. Ezeket az oroszok rakétákkal le tudták lőni. Erre az amerikaiak megalkották az SM 71 Black Bird nevű kémrepülőt, mely 26,000 m magasságban 3,200 km/ óra sebességgel repült. Ezt a magasságot már nem tudták elérni az oroszok, de abban a magasságban a nyomást csak a titán képes kibírni. (nem a nyomás itt a lényeg, hanem a könnyűség és erősség kellő összhangja)

 A Nyírád környéki bauxit, timföld tartalmazza ezt az oroszok részére stratégiailag fontos fémet.

 Gillemot László professzor 1949-1952 között kidolgozta a technológiát, a titán oxidból fém titán előállítását, és 1954-ben elkezdték építeni az üzemet, mely arra lett volna hivatva, hogy 5 millió tonna titánoxidból 4 millió tonna fém titánt termeljen ki. Azitán akkori ára a londoni tőzsdén kilónként 10 dollár volt. Ez 40.000.000.000 dollárt tesz ki. Hatalmas kincs, ezért már érdemes beruházni, tehát elkezdtek építeni egy reaktort, laboratóriumot, és a hozzá tartozó üzemet.

 A tervek szerint 1955. december 31-én kellett volna az üzemet átadni. Ebből nem lett semmi, mert hirtelen leállították az építést. Gillemot professzor 1957-ben megkapta a második Kossuth díját, A magyar nyersanyagból fémtitán előállítására.

 Az ötvenes évek elején, az oroszok még sehol sem voltak a titán előállításának technológiája területén, ezért Gillemot professzornak el kellett utaznia a Szovjetunióba, hogy ingyen, és bérmentesen átadja, és betanítsa a módszerét.

 1958-ban az elhárítás megjelent, orosz kamionokra felrakták az egész laboratóriumot, és minden mozdíthatót, az összes dokumentációval, és orosz katonai kísérettel elszállították "ismeretlen helyre". Valójában oda, ahova Gillemot professzornak el kellett utaznia a Szovjetunióba, megtanítani, átadni a technológiát. Gillemot professzor tanítványa, Mihara Ferenc docens adott bővebb tájékoztatást a titán lényegéről, és a körülményekről.

 1962-ben Apró Antal aláírta, és Kádár János jóváhagyta a Timföld-alumíniumszerződést a Szovjetunióval. Ebből a szerződésből Apró Antal kihagyta a titán sorsát, ezt nagylelkűen oda ajándékozta az oroszoknak. Mi több, a timföldet el kellett szállítani a 2500 kilométerre fekvő Volgogradba, fizetni a szállítást, amely további iszonyú teherként jelentkezett.

 Ezek szerint 6000 tonna szállítását fizettük Volgogradig, az oroszok valószínűleg az egy tonna alumínium tömbök szállítását viselték visszafelé. (Csoda-e hogy éppen Gyurcsánynak a birtokába kerültek timföld bányák?!) Bauxitot bányásznak, timföldet nem. De Gyurcsány Ferenc birtokában vannak a timföldgyárak(!).

 Eddig a fémtörténet, de nézzük a vízügyet, ami még ennél is nagyobb katasztrófához vezethetett volna. Amikor a tó még sértetlen volt, a karszt vízmagassága, az Adria vízszintjéhez képest 176 méter magasan volt. Akkor 116 méteres karsztvíz-oszlop préselte be a gyógyvizet a tóba, 550-600 litert másodpercenként. Ennek eredményeként, két nap alatt a tó vize kicserélődött, és nem tudott lehűlni. Amikor kipumpáltak 10 milliárd tonna kristály tiszta karszt vizet, melynek 60 százaléka ment a Dunába, a karszt vízoszlop lecsökkent 4 méterre. Ez a depressziós tölcsér nem állt meg, hanem haladt Budapest felé. Ott mindössze már csak két méteres volt a túlnyomást biztosító karszt vízoszlop.

 Ekkor előjöttek egy őrült tervvel, hogy 32 centiméterrel csökkenteni kell a tó vízszintjét, és akkor a kisebb nyomás eredményeként továbbra is kellő mennyiségű lesz a melegvíz-hozam. Ez nem működött, mert a fürdőzők lábai felkavarták a fenéktalajt. Ekkor azt tanácsolták, hogy meg kell szívni a melegvíz-forrás kráterét, de a beomlás veszélye miatt Dr. Balogh ebbe nem egyezett bele. Ekkor a tótól néhány kilométerre fúrtak kutakat, és csövön szándékoztak elvezetni a gyógyvizet, hogy hozzá juthassanak a tó alatt fekvő titánhoz.

 Az Országos Tervhivatal elnöke Faluvégi Lajos akadályozta a tervet, ezért létrehozták 1987-ben a Tervgazdasági bizottságot, amely bizottság felettese lett a Faluvégi hivatalának. A Tervbizottság elnöke Medgyessy Péter a D209 ügynök lett.

Később Grósz Károly miniszterelnökkel és párttitkárral kiegészült a rablóbanda, és az ügyet az iparügyi miniszter, és az Aluminiumipari Tröszt vezérigazgató hatáskörébe utalták.

1987. június végén aláírták a Hévízi-tó, Budapest gyógyforrásai, és a közép-dunántúli vizek halálos ítéletét. Kapolyi László iparügyi miniszter személyesen, az egészségügyi miniszter helyettese, az Országos vízügyi hivatal elnökhelyettese, és a Budapesti Fővárosi Tanács elnökhelyettese látták el kézjegyükkel. Ez utóbbi ezzel lemondott a Budapesti gyógyvizekről!

Medgyessy jóváhagyta, de a Hévízi tó működését irányító dr. Balogh Zoltánnak is alá kellett volna írni. December 15-ére összehívták az értekezletet Budapestre, de már 14-én megérkezett a másnapi értekezlet szövege és határozat! Dr. Balogh magával vitt egy munkatársát, és vele olvastatta fel a tiltakozásukat. Ekkor magából kikelve odarohant Dósa Lajos az Alumínium tröszt elnöke, elragadta a mikrofont, és üvöltötte, hogy a projektet azok ellenzik, akik nem értenek hozzá, és ezt végre kell hajtani.

Dr. Balogh Zoltánnak két lehetősége volt. Vagy lemond, és akkor tucatnyi ember kap az állásért, és aláírják, vagy szembefordul a szovjet hadiipar igényeivel. Szót kért, és megtagadta az aláírást. Szerencsére a vízügyesek is mellé álltak, és Németh Miklós, aki időközben miniszterelnök lett, leállította az egész gyalázatos tervet.

Ha megvalósult volna, akkor a Duna vize befolyt volna az ivóvízbe az összes szutykával, nem lennének gyógyfürdők Budapesten, és nem lenne a Hévízi tó.

 Rendszerváltáskor Dr. Balogh Zoltán reumatológus főorvos az újságokból értesült róla, hogy fegyelmi indult ellene, és kitiltották Hévízről. Két évig pereskedett, megnyerte a pert, visszahelyezték az állásába, de már belefáradt a küzdelembe. A kutatási eredménye a porckopásról ott nyugszik a fiókjában.

 Most a harmadik köteten dolgozik, melynek a fő címe továbbra is ugyanaz, alcíme: "Vádirat". Ebben a kötetben megírja, hogy ki mit tett Magyarország érdekei ellen, dokumentumokat mellékelve megnevezi név szerint azokat, akik 1962 és 1989 között Magyarország kirablásában részt vettek.

Kapolyi László arról is híres, hogy orosz kutatókkal felfedeztek nagy mennyiségű szenet, ünnepélyesem megnyitották a bányát, amelybe előzőleg hordattak néhány kamion szenet. Az első és utolsó csille kigördült a szénnel, az oroszok felvették a kutatásukért a búsás jövedelmet. A szén meg sehol.

Kérdem én: meddig kell várni, hogy ezek a csavargó oroszok szolgái bíróságra kerüljenek? Ma milliárdosok, és börtön helyett bársonyszéken ülnek. A klikk ma is együtt van, és továbbra is az ország érdekei ellen tevékenykednek, a saját zsebük javára. Egyedül álló ország vagyunk a világon, ilyen nyílt rablást talán még az afrikai diktátorok sem vittek végbe.

Vajon mit szólna ehhez a rabláshoz a hágai nemzetközi bíróság?

Dr. Balogh Zoltán kiállásával nagy szolgálatot tett a nemzetnek.

Forrás: sokkaljobb levelesláda

Erre a Dr. Balogh Zoltánnal való beszélgetésre utaltam a cikk elején.

gyury

Hová tűnt a magyar titán?

Götz Attila

Az 1962-es, Apró Antal által megkötött magyar-szovjet alumínium egyezmény igazi tétje a hazai bauxitban rejlő értékes titán volt, melynek esztelen bányászata a Hévízi-tó és a budai gyógyforrások létét fenyegette, állítja Balogh Zoltán, a Hévízi Kórház egykori vezetője. Balogh szerint az 1962-es egyezmény igazi célja a több tízmilliárd dollár értékűre becsült magyar titánvagyon Szovjetunióba szállítása volt, amelyet hadászati célokra használhattak fel. A bauxitot a Kapolyi László által szabadalmaztatott módszerrel főként a karsztvíz alól bányászták, ami veszélyeztette a hazai tavakat, köztük a Hévizi tavat is. Pedig lett volna más módszer is.

Ön 1987 márciusában miniszteri biztosként vette át a Hévízi Kórház irányítását. Kinevezése előtt mennyire volt tisztában a tó állapotával?

Fotók: Markovics Balács

Eleinte nem akartam elvállalni a megbízást. Medve László akkori egészségügyi miniszter a következőket mondta, miután elutasítottam a felkérést: "Nem csodálkozom, hogy nem akarsz egy halálra ítélt tó partján dolgozni". Szavai megdöbbentettek, mert nem értettem, mire utal. Aztán végül mégis igent mondtam. A tó körüli gondok gyökerével, vagyis a forráshozam csökkenéssel tisztában voltam, az okáról azonban keveset tudtam. Később vált világossá, hogy a Dunántúli-középhegységben zajló bányászat áll a háttérben.

Sokan tagadják ezt az összefüggést. Ön miért ilyen biztos ebben?

Szakértői vélemények és tanulmányok sora igazolja ezt az állítást. A karsztvíz alatt található bauxit kitermelése érdekében a nyolcvanas évek végéig összesen három Balatonnyi ivóvizet szivattyúztak ki a térségben. Emiatt nem csupán a Hévízi-tó került végveszélybe, hanem a budai gyógyforrások és az Közép-Dunántúl ivóvízbázisának nagy része is. A Hévízhez közeli nyírádi bányákban a kezdeti 176-ról 60 méterre vitték le a karsztvíz szintet, ezért a Hévízi- tó forráshozama is meredeken zuhanni kezdett. 1983-ban az eredeti 110 helyett így már csak egy 4 méteres karsztvízoszlop nyomása tartotta életben a tavat. Ennek híján a karsztvíz szint a forrás beömlési szintje alá kerül, és az így keletkező szívóhatás egyszerűen kiszippantja a tó vizét. Korábban hasonló okból apadtak el az esztergomi, a tatai és a tapolcai gyógyforrások, és ugyanez a veszély fenyegette a budai termálrendszert is, amelyet a 80-as évek végén már csak egy kétméteres vízoszlop nyomása működtetett. Ha ez megszűnik, Budapest nem fürdőváros többé.

A korabeli sajtó Hévíz-Nyírád háborúként emlegeti a tó megmentéséért folytatott küzdelmet. Mi robbantotta ki ezt a háborút?

Nyirád, 1990. december 23. "Jó szerencsét!" feliratú tábla a nyirádi bauxitbánya területén, melyet a december 22-i hatósági bejárást követően végleg bezártak

Az események láncolatát az ország legfőbb gazdaságpolitikai döntéshozó szervének, a Terv Gazdasági Bizottságnak 1987 júniusában hozott határozata indította el. Ez többek között arról rendelkezett, hogy a mélyebben fekvő készletek kitermelése érdekében Nyírád térségében további 10 méterrel kell csökkenteni a 60 méteres karsztvíz szintet, pedig az imént vázolt környezeti katasztrófa már így is bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna.

Mit lehetett tenni ebben a helyzetben?

A határozat végrehajtásához szükséges megállapodást a tulajdonosi jogokat gyakorlók és az Országos Vízügyi Hivatal elnöke is aláírták, de a törvény szerint a Hévízi Kórház vezetőjeként nekem is szignóznom kellett. Én ezt megtagadtam. A Bányavíz Szakbizottság 1987 decemberében tartott ülésén be is jelentettem tiltakozásomat, mire parázs vita alakult ki köztem és a Magyar Alumíniumipari Tröszt vezérigazgatója között, aki azt állította, hogy mindent megtesznek a tó megmentéséért, és a nyírádi bauxittermelés még 5 évig képes 30-40 millió dollárt termelni. Válaszul közöltem, hogy a Hévízi-tó 100 év múlva is képes megtermelni ezt az összeget, ha nem pusztul el. Szerencsére a vízügyi hatóságok képviselői mellénk álltak a vitában, ezért a kérdést levették a napirendről.

Ezzel véget is ért a küzdelem?

Távolról sem. A csatározások egészen 1989 áprilisáig folytatódtak, amikor Németh Miklós kormánya – elfogadva a Közép-Dunántúl természeti kincseinek védelmében felsorakoztatott érveket – a nyírádi bányák bezárása mellett döntött. Örvendetes, hogy ennek eredményeként a tó forráshozama a 90-es évek közepére 50 százalékkal nőtt, azóta azonban sajnos újra csökken. A háborút tehát megnyertük, én azonban számos kérdésre még keresem a választ. Nem értem például, hogy miért akartak mindenáron karsztvíz alól bauxitot bányászni, miközben öt másik helyszínen is (pl. Csabpusztán) jelentős, felszín közeli készletek vártak kitermelésre. Csak hogy érzékeltessem a probléma nagyságát: egy köbméter bauxit kitermeléséhez kb. 200 köbméter ivóvíz minőségű karsztvizet kellett kiemelni a vízveszélyes bányáknál.

Milyen érdekeket sejt az események hátterében?

Amikor megkérdeztem a kórház előző vezetőit, hogy a tó agóniáját látva miért nem tiltakoztak a bányászat ellen, azt válaszolták, megpróbálták, de mindig nekik szegezték a kérdést: „Te ellensége vagy a Varsói Szerződésnek és a szovjet hadiiparnak?”. Tudni kell, hogy a bauxitból előállított alumínium hadászatilag óriási jelentőséggel bír. A Szovjetunió ugyanakkor nem rendelkezett elegendő nyersanyaggal, ezért a baráti országokból igyekezett beszerezni a szükséges készleteket. Az 1962-ben Apró Antal által megkötött és 1983-ban meghosszabbított magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény értelmében hazánk évente több millió tonna timföldet és bauxitot szállított a Szovjetunióba feldolgozásra. Mivel azonban a magyar bauxitvagyon jelenős része a karsztvíz alatt helyezkedett el, csak ennek kitermelésével tudtuk teljesíteni vállalt kötelezettségünket. Itt amúgy Kapolyi László ipari miniszter, akadémikus és az EOCÉN program irányítója esetében a személyes haszonszerzés gyanúja is felmerül. Munkatársaival együtt ugyanis ő szabadalmaztatta a vízkiemeléses bányászati módszert, amelynek alkalmazásáért több milliárd forint szabadalmi díj járt. Az imént vázoltak azonban csak részben magyarázzák a történteket. Első könyvem megjelenése után sokan megkerestek, köztük Mihala Ferenc egyetemi docens is, aki azt állította, hogy lényeges információkkal bír az ügyről. Elmondta, hogy egyik tanára az a Gillemot László professzor volt, akit 1957-ben Kossuth-díjjal tűntettek ki a bauxitból történő titángyártás módszerének kidolgozásáért. A professzor kutatásainak középpontjában a szerencsés összetételű nyírádi bauxit állt, amely alumíniumoxid mellett nagy mennyiségű titánt is tartalmazott. Gillemotnak az 50-es évek elején a világon az elsők között sikerült a bauxit timfölddé alakítása során fémtitánt is előállítania, amelynek teljes magyarországi készletét kb. 4 millió tonnára becsülték. Ennek világpiaci értéke a 70-es, 80-as években több tízmilliárd dollár volt.

Ha ez igaz, akkor miért nem lettünk titán nagyhatalom?

A professzor 1952-ben számolt be eredményeiről a Magyar Tudományos Akadémiának, egyúttal ismertette a titánban rejlő óriási lehetőségeket. Ezt a fémet ugyanis fajsúlya és kitűnő szilárdsági mutatói igen értékessé teszik a vegyipar, a gépészet és a hadiipar számára. Ezt követően az első magyarországi titán előállító üzem építése is megindult, a munkálatokat azonban 1954 nyarán leállították. A hazai kutatásokat titkosították, majd 1958-ban, miután a professzor vezette kutatóintézet dokumentumait és műszereit szovjet fegyveres kíséret mellett ismeretlen helyre szállították, végleg befejezték, sőt, betiltottak minden ez irányú tudományos tevékenységet. Mindezek alapján azt állítom, hogy Gillemot László módszerét felhasználva a Szovjetunióba szállított magyar bauxitból jelentős mennyiségű titánt állítottak elő.

Mivel tudja alátámasztani ezt az állítást?

A munkatársak és a hozzátartozók beszámolóin kívül az Országos Levéltár, az MTA levéltárának és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumaival. Nagy részüket csak nemrégiben oldották fel a titkosítás alól, de számos olyan okirathoz még mindig nem lehet hozzáférni, amely segíthetné a tisztánlátást. A magyar-szovjet timföld- alumínium egyezmény például szigorúan titkos volt, és sejtésem szerint egyes záradékai még mindig azok. A szerződés ugyanis nem tartalmazza, ki viselte a szállítás költségeit. Tartok tőle, hogy mi. Az évi több millió tonna nyersanyagot vasúton 2500, vízi úton 3500 kilométer távolságra kellett kiszállítani a Volgán található vízierőművekhez, majd a feldolgozás után az alumínium ránk eső 50 százalékát vissza is kellett hozni. Ez iszonyatos költséggel járhatott, amely eleve megkérdőjelezi az együttműködés gazdasági racionalitását. Még akkor is, ha tudjuk, Magyarország nem rendelkezett elegendő villamos energiával a bauxit feldolgozásához, hiszen azt importból is beszerezhette volna, mert a szükséges infrastruktúra lényegében már a 60-as évek elején rendelkezésre állt. Én egyetlen magyarázatot látok minderre: a Szovjetuniót nem csupán az alumínium érdekelte, hanem az annál sokkal értékesebb titán is.

Csak a nyírádi bauxit tartalmazott titánt, vagy ez az ország többi lelőhelyéről is elmondható?

A professzor kutatásainak középpontjában a nyírádi lelőhelyek álltak, ugyanakkor a titánkészlet becsült nagyságát a teljes magyar bauxitvagyon alapján határozták meg. A kibányászható nyersanyag minősége és összetétele telepenként persze eltérő volt. Ennek kapcsán érdekes közjátékot rögzít egy 1964-es kormányülés jegyzőkönyve. E szerint Fock Jenő, a kormány elnökhelyettese keményen elmarasztalta Lévárdi Ferenc nehézipari minisztert, mert a Szovjetunió bauxit többletigényét nem hazai termelésből, hanem eseti importból elégítettük ki. Az történt, hogy miután az amúgy igen jó minőségű, Új-Guineából származó bauxit megérkezett Volgográdba, a szovjet fél jelezte, hogy valami nem stimmel a szállítmánnyal. Nyilvánvalóan a titánt hiányolták belőle.

Említette, hogy a 62-es szerződést 83-ban meghosszabbították. Minden ment tovább ugyanúgy?

Mivel jelentős készletek vártak még kitermelésre, és a szocialista tábor szétesésére sem utalt semmi, kézenfekvő volt, hogy a szerződést meghosszabbítsák. A hidegháború javában tombolt, és a Szovjetuniónak változatlanul nagy szüksége volt a hadászatilag fontos fémekre. A meghosszabbított szerződés végrehajtásnál óriási szerep hárult Kapolyi Lászlóra, aki 1982-ben államtitkárként, majd 83-tól ipari miniszterként volt részese a történéseknek. Számomra egyértelmű, hogy az Ipari Minisztérium és az alutröszt vezérkara tisztában volt azzal, milyen veszély fenyegeti a vízkiemeléses bányászat miatt a Hévízi-tavat és a Közép- Dunántúl természeti kincseit. Megdöbbentő, hogy amikor az Országos Tervhivatal 1985- ben Hévíz-Nyírád ügyben az MTA véleményét is kikérte, az áldását adta a vízemelések folytatására. A tény, hogy a karsztvíz alóli bányászatot szabadalmaztató akadémikus, vagyis Kapolyi, és a szovjet hadiipar érdekeit szem előtt tartó ipari miniszter ugyanaz a személy volt, akkoriban senkit nem zavart.

Mekkora készletek maradtak a föld alatt Nyírád térségében?

A pontos adatokat nem ismerem, csak annyit tudok, hogy Magyarország kitermelhető bauxitvagyona 2007-ben 82 millió tonna volt. A kitermelhető persze nem jelenti azt, hogy meg is éri kitermelni, hiszen ezt számos tényező befolyásolja, ráadásul a bauxit nagy része karsztvíz alatt van. Létezik azonban egy módszer, amelynek segítségével ezeket a készleteket vízemelés nélkül lehet kibányászni. Az eljárást, amely a fúrólyukas-hidraulikus bányászati technológia nevet viseli, Patvaros József, a Miskolci Egyetem Bányaművelési Tanszékének professzora dolgozta ki a 80-as évek végén, majd 1991-ben maximális pontszámmal védte meg a témában írt akadémiai doktori disszertációját. Az eseményen személyesen is részt vettem. Egyik opponensétől, Faller Gusztávtól, a Bányászati Kutatóintézet akkori igazgatójától meg is kérdeztem, hogy valóban alkalmasnak találja-e a módszert a karsztvíz alóli bányászatra. Igennel válaszolt. A mai napig nem értem, miért nem próbálta még ki senki.

Ha valóban országhatáron átnyúló politikai érdekek munkáltak a háttérben, mi lehetett az oka, hogy az Egészségügyi Minisztérium hagyta küzdeni?

Nem tudom, hogy a minisztériumnál tisztában voltak-e a háttérben zajló eseményekkel, abban viszont biztos vagyok, hogy azért helyeztek ebbe a pozícióba, mert úgy vélték, hatékonyan képviselem majd a tó érdekeit a bányászattal szemben. Eleinte furcsálltam, hogy semmilyen utasítást nem kaptam arra vonatkozóan, meddig mehetek el és milyen álláspontot képviseljek az ügyben. Az sem volt világos, hogy amikor a különböző csatározások alkalmával velem szemben mindig miniszterek és államtitkárok álltak, az Egészségügyi Minisztériumból miért nem volt jelen soha senki. Egyedül kellett megvívnom ezt a háborút, de legalább hagytak küzdeni. Később értettem csak meg, hogy miért. Ha ugyanis tevékenységem híre Moszkvába is eljut, ott rögtön tárcsázzák a magyar Központi Pártbizottságot vagy a Politikai Bizottságot, hogy felelősségre vonják miattam az egészségügyi minisztert, aki viszont így azzal tudott volna védekezni, hogy ő erre nekem nem adott felhatalmazást. Ki tudja, talán valóban ez történt volna, ha 1987-ben nem Gorbacsov a főtitkár.

Az elmúlt húsz évben többször is felmerült, hogy Kapolyi úrral egy nyilvános vita keretében ütköztessék érveiket, de erre soha nem került sor. Miért nem?

Nem rajtam múlott, én mindig kész voltam és most is kész vagyok egy nyilvános vitára. Kapolyi urat amúgy okos embernek tartom, a probléma az, hogy a timföld-alumínium egyezménnyel kapcsolatban szerintem nem a magyar érdekeket képviselte. Ő azt állítja, hogy ez a szerződés nagyon előnyös volt az ország számára, és azzal, hogy idő előtt be kellett zárni a nyírádi bányákat, közvetve óriási kárt okoztam a magyar gazdaságnak. Ha fenntartja ezt az állítását, akkor ragaszkodom hozzá, hogy jelenjünk meg együtt a magyar bíróságon, ahol eldönthetik, ki okozta a nagyobb kárt. Én többször is feltettem neki három kérdést, amelyekre a mai napig nem válaszolt érdemben. Ezeket most is megismétlem. Miért ragaszkodtak mindenáron a víz alóli kitermeléshez, amikor a Bakonyban öt másik helyen vízemelés nélkül lehetett volna bauxitot bányászni? Mennyit fizetett Magyarország a szállításáért Volgográdba és vissza? Végezetül pedig hová tűnt a magyar titán?

(Az interjú két héttel a kolontári katasztrófa előtt készült.)

Csak kommunikációról szóló cikkek a CSALÁDI NETEN

Szerzőjogi közlemény: A cikk szabadon másolható és megosztható. Azonban, kérlek jelöld meg a forrást: www.asztralutazas.hu, vagy tedd közzé ezt a szöveget is. A szöveget ne vágd, ne csonkítsd. Így van feltöltve. Ha használod, tedd azt teljes terjedelmében. (a képek elhagyhatóak) Minden földi jog fenntartva a törzskönyvezett nevemnek:

Papp-Szalay György

Kedves Olvasó!

Ha szeretnéd támogatni munkánkat, adományodat, anyagi hozzájárulásodat, az alábbi bankszámla számra utalhatod!