BUDDHISTA SZERZETES-i élet

Mottó: Előző életem tetei nélkül,
most nem lehetnék az, aki vagyok!
gyury

arról írtam – hogy „előző életemben valószínűleg” német katona voltam. Ennek már lassan 6-7 éve, és akkor nagyon büszke voltam eme információ összefüggéseinek felismerésére.
Jelentem, a hír így nem igaz!

Akkor szeretném most elmesélni előző életem „igaz” történetét.
( Ez a hivatkozás, egy másik de hasonló történetet mond el>>>>)

Az 1920-as évek első felében, Tibetben születtem, és egy nagyon régen élt, a Buddhizmusban azóta is folyamatosan számon tartott, többször inkarnálódott Láma, inkarnációjaként ismertek fel még kisgyermek koromban, és korán magukhoz vettek a Lámák nevelésre.
Mint TULKU, kivételezett bánásmódban részesültem, és ennek következtében, egy jólfejlett egóra tettem szert, mivel mindent megkaptam, amire vágyam támadt.

Nem voltam egy kimagasló tudású valaki, így a szertartások előkészítésében, a rituálék megtartásában kamatoztattam magam, ami nagyon monoton elfoglaltságok közé tartozott, így időközönként felkerekedtünk a tanítóimmal, akik a szolgálatomra voltak rendelve, és rendszeresen meglátogattunk távoli kolostorokat, ahol a nevemhez kapcsolódó rituálékat tartottunk.
Egy ilyen "turné" alkalmával egy pásztor család házában szálltunk meg éjszakára, és első pillantásra szerelembe estem a pásztor kisebbik lányába, és a szokásoshoz képest, tovább időztünk ott, mint azt terveztük. Hiába én voltam a lámák közül a legfiatalabb, tulkuságomnál fogva, én voltam a „főnök” és elég volt annyit mondani, hogy látomásom volt, rossz jelet kaptunk a továbbhaladáshoz, máris mindenki meg volt győzve.

A rossz jel csak annyi volt, hogy semmi kedvem nem volt otthagyni kedvesem.
Tovább voltunk ott, mint egy hónap, a gazda örült, mert busásan megfizettük a szálást, meg amúgy is megtisztelve érezte magát, hogy ilyen magas rangú vendégei vannak.
A nagy fellángolásnak nemszámított következményei lettek, - kedvesem áldott állapotba került.
Mint felszentel, cölibátust fogadott láma voltam, már elmúltam 18 éves, őszintén szólva, kissé bepánikoltam.
Mit lehet ilyenkor tenni? Megkértem a kedvesem, hogy szigorú titoktartás mellet, senki sem szerezhet tudomást állapotáról, én majd imádkozom, beszélek, a megfogan gyermek lelkével, hogy gondolja meg magát, és hagyja el a választott testet.
Kedvesem megértette, és is szeretett annyira, hogy nem kívánta, hogy nekem bármi bajom essen.

Összepakoltunk, és tovább mentünk választott irányunk felé tele

lelkiismeret furdalással,

félelemmel,

dühvel,

büszkeséggel,

lelki fájdalmakkal,

tele boldogtalansággal.
Megfogadtam magamba, ha visszatérünk a fővárosba Lhaszába – ugyanis ott éltem a Dalai Láma közvetlen közelében – többet nem mozdulok ki a kolostorból, csak a Potalába vagyok hajlandó átmenni, ha igénylik a jelenlétem.
Sajna elég gyakran fel kellett menni, mert igényelték a személyem bizonyos rituálékhoz, főleg, ha egy magasabb rangú láma haldoklott, és erre mindig volt alkalom.

Nem volt sok dolgom, csak ott kellett meditálnom a haldokló, vagy már halott mellett, és vezetni a lelkét oda, ahova mennie kellett.

Képességeim következtében elég hatékony voltam, így nagyon sok idő maradt arra, hogy asztrális síkon elkalandozzak a világ más vidékeire is az asztrális síkon.

Sokat gondoltam áldott állapotú kedvesemre, és nem tudtam dűlőre jutni a magzat lelkével sem, - nem volt hajlandó visszamenni.
Elfogott a félelem, a kétségbeesés, hogy szégyenbe esek, hogy megszegtem a szerzetesi fogadalmat, a szüzességi fogadalmamat, olyan karmát veszek magamra, amit csak sok életen keresztül lehet „ledolgozni”.

Engedélyt kértem Őszentségétől, és a Rend főnöktől, hogy szeretnék elvonulni néhány hónapra egy barlangba, arra, vidékre, ahol a kedvesemék laktak, mert tudtam, hogy a közelben sok remete barlang van, amit épen nem használ senki.

A fogantatástól számítva már 6-7 hónap telt el, úgy hogy nem sok idő volt a felkészülésre, útnak indultunk, és viszonylag gyorsan oda is értünk. Több barlangot is megnéztünk, amíg rá nem találtunk egy a kedvesemék tanyájától néhány óra járásra nem lévő „kényelmes” barlangra.
Szigorúan meghagytam, hogy senki nem tudhatja meg, hogy ki lakik a barlangban, akik az ellátmányt hozzák, csengővel közelíthetik, és hagyhatják el a barlang környékét, és aki túl kíváncsi, arra olyan démont küldök, ami egész életében üldözni fogja.
Ez akkor, és ott nagyon hatásos biztonsági intézkedés volt.

Miután berendezkedtem, megkezdtem a meditációs gyakorlatokat – az-az körülnéztem a környéken, megismerkedtem a környék szellemlényeivel, a környéken lakó többi pásztor szokásaival, kedvesem, és szülei lelkiállapotával, megerősödtem abban az érzésemben, hogyha amúgy is olyan – „magas szintű tulkunak” számítok akkor, ha, elveszem egy másik ember életét, talán csak segítek neki. Talán én sem halmozok fel akkor akkora karmát, mint azt korábban gondoltam.

Egy teliholdas éjszakán igénybe, véve azokat az energetika, és mágikus lehetőségeket, amivel álmot, nyugalmat tudok küldeni mindazokra az érző lényekre, akire szándékom irányul, kényelmesen elindultam a kedvesemék tanyája felé, nem tartottam attól, hogy bárkivel is találkozom, mert azok az energiák a többi ember számára érzékelhetetlenné tett, a fizikai síkon.

Minden úgy fogadott, ahogy előre láttam, mindenki mély álomba volt merülve, még a jószágok, a kutyák is.
Ismertem a járást, ott éltem több mint egy hónapot, csendben belopódzkodtam, és odasettenkedtem a kedvesemhez.
Édesdeden aludt, semmi jel nem mutatott arra, hogy érzékelné a jelenlétem.
Őneki kicsi törékeny teste volt, én viszonylag nagydarab, nagy lapát tenyerekkel.
Pocakján már feltűnően látszott, hogy áldott állapotban van.
Bennem nagyon erős volt a vágy, hogy túl legyek ezeken a félelmet gerjesztő dolgokon, lezártam magamban minden érzelmi szálaz, együttérzést.
Egy hirtelen mozdulattal, befogtam a száját és az orrát, a másik kezemmel pedig hátul a fejét, mint egy satu.
Kedvesem kinyitotta a szemét, tekintetébe egyszerre tükröződött boldogság, fájdalmas búcsú, és a beletörődés, és utána ismét becsukta a szemét, és többé már nem nyitotta ki, csak néhány perc múlva éreztem, hogy elernyed a teste.
Gondolatban bocsánatot kértem tőle, és a már meg nem születő gyermekemtől, azért amit tettem, de úgy éreztem, hogy ez benne van az akkori életem és az Ő életük karmájában, viselnem kell ennek minden lelki következményét.
Hogy álcázzam tettem okát, a falon lógó takarók közül egyet a holtában is gyönyörű arcra borítottam és a szeget is kilazítottam, mintha ez okozta volna a takaró leesését.
Halálos, - félelemmel teli fájdalommal hagytam ott a szörnyű tettem helyszínét, pedig tudtam, hogy az élők világából, csak nagyon kevesen tudhatják meg az igazságot, de – azok, akik tudhatják, mindent tudnak, ha én egy szót sem szólók.
Úgy ahogy jöttem, - észrevétlenül – visszatértem a remetebarlangomhoz, és nagyon mély álomba zuhantam.
Nem tudom mennyi idő, telhetett el, de az egyre erősödő csengő hangjára tértem magamhoz.
Sietve hátra húzódtam a barlang mélyébe, amit még egy függönyszerű anyag is elválasztott a barlang többi részétől, és onnan adtam az utasítást, hogy mit hova tegyenek, és legközelebb mire van szükségem.
A serpa szerzetesek, akik az ellátmányt hozták, tisztelettel közölték, hogy körülbelül 1 hónap múlva jönnek ismét, amit hoztak, az még több időre is elég lesz, és megkértek, hogy imádkozzam a lelki üdvükért.
Megköszöntem a fáradozását, és megígértem neki, hogy imádkozom a lelkiüdvéért, de igazán csak arra vágytam, hogy átgondoljam tetteim következményét.
Az idő múlásával egyre több időt töltöttem meditatív állapotban, és ilyenkor megjelent kedvesem lelke, és magzatának, meg nem született gyermekemnek lelke.
Folyamatosan kértem őket, hogy menjenek tovább, próbáltam utat mutatni, ahogy azt tanították, és ahogy én is segítettem a többi eltávozott léleknek, de ők csak ott álltak, és ugyan azzal a tekintettel néztek rám, mint a kedvesem, amikor utoljára a szemembe nézett.

Nem kívánom senkinek ezt az érzést, ennél már – beláttam, jobb lett volna a megszégyenülés is, de hát a büszkeség erősebb volt –

ÖLT.
Lassan telt az idő a barlangban, amikor jobb idő volt, nagyokat sétáltam a csupa szilás vidéken, hogy tartsam a fizikai kondícióimat. Csak élelmet kaptam vízről magamnak kellett gondoskodni, a patak pedig elég messze volt.

Néhány hónap után, miután nem tudtam kedvesem, és gyermekem lelkét tovább kísérni, mentálisan kapcsolatba léptem a Rend főnökömmel, akkor már csak neki tartoztam beszámolási kötelezettséggel, és megvallottam neki minden bűnömet.
Ő csak annyit válaszolt: még gyerekkoromban ezt az egészet megjósolta a „Jós Láma”, meg volt írva a karmámban, nekem kellett dönteni, én így döntöttem – viseljem minden spirituális következményét, halandó „avatatlanok” nem szereznek erről tudomást.
Már elindult értem egy szerzetes csoport, akik visszavisznek Lhaszaba, és ott mellette egy különleges beosztást kapok, de ezt csak személyesen tőle fogom megtudni.

Ahogy ígérte a Rendfőnököm, egy héten belül ott volt agy csoport szerzetes Láma, lovakkal, díszes ruhákkal, zászlókkal, és úgy indultunk a főváros irányába, mint egy győztes helytartó.
Azon életem leghosszabb és egyben utolsó volt, többet nem hagytam el a Főváros környékét.
Az 1940. es évek közepe táján történhetett mind ez, akkor körülbelül 22-23 éves lehettem.

Napokat, sokszor heteket töltöttem meditatív állapotban, kerültem minden felesleges kommunikációt, és ha fontos információhoz jutottam azt csak a Rendfőnöknek mondtam el.
Mik voltak ezek a fontos információk?
Meditációk alkalmával elhagytam a testem, és a világ különböző sarkaiban figyeltem a dolgokat, a különféle kultúrákat, eseményeket, belebújtam néhány ember aurájába, és átéltem azokat az érzéseket, amiket épen akkor és ott átéltek.
Igazi titkosszolgálati feladatokat végeztem, amit sokszor még élveztem is.
Két kedvenc „gazdatestem” volt, egy velem egykorú német katona, és egy negyven év körüli francia karmester.
Rajtam keresztül a Potala lakóinak viszonylag friss, információi voltak a világ aktuális eseményeiről, én meg sok olyan érzéssel ismerkedhettem meg, amire több különböző életre lett volna szükségem.
Érdekes módon, ahogy a barlangot elhagytam, többet nem jelent sem a kedvesem, sem a gyermekem lelke, gondolom, segítettek nekik azok a Lámák, akiket a Rendfőnök beavatott, az ügyembe, de az én nem tudhattam, hogy ki van beavatva, ezért kerültem a felesleges találkozásokat, kommunikációt.
Lelkem egyre nagyobb súly alatt vergődött, nem tudtam szabadulni tettem terheitől, nagyobb büntetés volt titkom magamba tartani, mint elviselni az érte járó jogos büntetéseket.
Úgy éreztem, hogy elhazudom magam és a világ elől a valóságot, és mint magas rangú szerzetes, nehezen tudtam ezt a lelki terhet viselni.

Nem kellett sokat várni a szabadulásra. Egyre több időt töltöttem az időm meditatív állapotban.
Megmutatták, a meditációkban, hogy nekem is ugyan olyan érzéseket kell átélnem, mint kedvesemnek, akit előre megfontolt szándékkal öltem meg, az-az idegen kéz által, erőszakos halállal fogom én is befejezni életem.
Megmutatták a helyet is, ahol bevégzem életem, ami egy főváros közeli kis kolostor volt.
Mikor eljött a nap, elindultam egy vezető láma kíséretében közeli halálom helyszínére.

A Kínaiak, már jelen voltak egész Tibet területén, de még nem volt megszállva az ország, inkább csak a parasztságot bujtogatták.

Megérkeztünk a kolostorhoz, megköszöntem vezetőmnek a vezetést, és visszaküldtem a kolostorba, ahonnan eljöttünk.

Már vártak, a kolostor Apátja nyitott kaput, és szerető öleléséből tudtam, hogy Ő is tud mindent.
Körbevezetett a kolostorba, ami szokatlanul kicsi volt, félig a hegy szikláiba befaragva, mint egy erődítmény, de a kapuját egy gyermek is be tudta volna lökni, annyira öregvolt, és elhasználódott.
Nem lakhattak itt többen 15-20 főnél, de engem ez nem is nagyon érdekelt, tudtam, ha én halok, mindenki más is meg fog halni.

Az Apát, aki egy jovális idős szerzetes volt, szintén tisztába volt ezzel.
Megmutatta az utolsó lakóhelyem abban az életemben.
Egy viszonylag tágas, tiszta, két helységből álló barlangcella volt. A két helységet csak egy hímzett függöny választotta szét, és bent egy kis szentély volt kialakítva egy kis trónussal és előtte egy kis asztalkával.
Az oltáron Buddha, és más jóságos Védelmezők szobrai, a falon hímzett tanka, amely Mahakalát, a jóságos démont ábrázolta, és az oltáron körben mécsesek égtek.

Szemügyre vettem a cellát, a szentélyt, és úgy éreztem, ennél jobb helyet ki sem jelölhettek volna az égiek, halálom helyszínének.

Az egyik sarokba letettem a tarisznyát, amiben a „személyes” homijaim voltak, és majd biztosan fognak neki örülni a hullarablók, mivel több értékes dolog is volt közöttük, ezzel is szerettem volna törleszteni, életem kiváltságos pazarlásáért.

Elővettem egy kis egyszerű fémszelencét, amiben hamuszerű szürke por volt, és az oltárra helyeztem.
Ezt a port egy orvos Láma adta, azt a célt szolgálta, hogy meditáció előtt kellett bevenni, és teljesen lebénította úgy a testet, hogy mindenre érzéktelenné vált, de a tudatot nem módosította. Tudtam, hogy fegyver által fogok meghalni, és így a por hatására nem fogok a sebeim fájdalma miatt visszatérni, így trauma nélkül hagyom el a testem, ha már alkalmatlan lesz a fizikai életre.

Teát készítettem, és minden port a szelencéből beleszórtam, és a trónus előtti asztalra helyeztem.
Leültem a trónusra, kellemes ülés volt rajta, pont jó magasságban volt, hogy kényelmesen lehessen rajta írni.
Egy köteg hosszúkás, tibeti módra vágott papír volt ott, két fatábla közé kötve, kivettem egy lapot, és megírtam szellemi végrendeletem, mivel nem hagytam hátra igazán semmit, ami a személyes tulajdonom lett volna.
Mindenem, amim volt adomány volt, így a Buddhista közösség örökölt utánam.

Átgondoltam életem, és könnybe lábadt a szemem, nem az önsajnálattól, hanem attól, hogy mennyit kaptam, és semmi sincs, amit magam mögött hagyhatnék.

Korán elszakítottak szüleimtől, nem ismerhettem meg igazán az anyai szeretetet, gondoskodást.
Egész életem tanulással, gyakorlatok végzésével, ceremóniák végzésével telt, nagyon szigorú kolostori rend szerint, soha senki nem kérdezte, hogy én mit szeretnék tenni.
Meg lett a tanulásnak, gyakorlásnak az eredménye, mert koromhoz képest nagyon gyorsan haladtam, és magas spirituális hatalom birtokosává váltam, ami végül is a vesztemet okozta.
Férfiból voltam, és erősebb volt a vágy az ölelésre, mint a papi dolgok kötöttsége és egyszer megbotlottam, és egyből a poklok világába zuhantam, mivel magam taszítottam oda magam magamat – „magomat”.
A hatalom látszatáért két ártatlan lelket küldtem a poklok világába, de még ahhoz is gyáva vagyok, hogy saját kezűleg tegyem meg, vessek véget ön-ön életemnek - ezt is másra bízom, hátha akkor még időben meggondolhatom magam, és mégsem a pokolban kötök ki.
Csapongtak össze vissza a gondolataim.

Egyre zaklatottabb voltam, egyre jobban kavarogtak a gondolatok az elmémben, és rájöttem, - félek a haláltól, félek itt hagyni ezt a számomra teljesen üres, árnyékvilágot.
Ez a felismerés mégjobban felzaklatott, és hozzáláttam következő életem „biztonságba” tételéhez
Tudtam, hogy a szerzetesi fogadalmak több életre is kihatással vannak, és sokszor ez segíti a kereső szerzeteseket abban, hogy felismerjék a tulkukat, úgy mint annak idején engem is így ismertek fel.
Elkezdtem leírni azt, amit a következő életemben, mint karmikus büntetést szeretnék kapni, hogy letehessem ennek az életemnek a karmáját a kettős előre eltervezett gyilkosságot, néhány nap szeretetért, boldogságért.
A következő fogadalmat vetettem papírra, - ez volt a „pecsét” szándékom őszinteségére.

Miután végeztem az írással, betettem egy már teleírt papírköteg közé, összekötöttem a fatáblák zsinórját, és a többi könyv közé tettem.
Ha nem lesz a tűz martaléka, talán valamikor valaki elolvassa, gondoltam magamban, amíg pakoltam.
Tudtam, hogy a halálom egy héten belül be fog következni, a por körül belül 2 hét bénaságra elegendő, így viszonylag megbékélt lélekkel, rendeztem el magam, készülem utolsó meditációmra, és egyben halálomra.

Megittam a teát, a por lassan hatni kezdett, de ebből már nem éreztem semmit, mert gyakorlott "utazóként", nagyon gyorsan el tudtam hagyni a testem.

Elmentem megnézni kedvenc német ismerősömet, hogyan megy a sora.
Tudtam, hogy fogságban van valahol Szibériában.
Éppen tél volt, és nagyon hideg.
Szökési tervek dübörögtek benne, én meg a magam módján bátorította, ezzel is súlyosbítva negatív karmámat.

Végül, néhány nap után úgy döntött, hogy eljött az idő a szökésre, és elindult, és én meg segítettem neki a tudatát befolyásolva, hogy hogyan csinálja.

Sok-sok kilométert gyalogolt a magas hóban a ritkás fákkal telenőtt tajgában, igazán nem volt azzal tisztában, hogy 300 km-es körzetben nincs semmi emberlakta hely.
Észre vették a szökést, de az Őrök tudták, hogy nincs semmi esélye a túlélésre, így nem is üldözték.

Egy napig megfeszített iramban menetelt, nem tartalékolta az erejét, minden áron, minél távolabb akart kerülni a tábortól. A lábai elfagytak, és kisebesedtek a rossz, elnyűtt csizmában.
Estére, nagyon elfáradt, és lekuporodott egy fa tövébe, a szemeit nem tudta nyitva tartani, - és elaludt.
Éjfélre kihűlt és megfagyott, reggelre teljesen keményre fagyott a teste.
Végig ott voltam mellette, más dolgom nem volt.
Az otthon szép emlékei jelentek meg álmában, hogy hazaért, és minden rendben talált. A rám várókhoz képest szép halála volt.
Ő soha nem szembesült azzal, hogy embert ölni bűn, mert így volt nevelve, és a tábort is csak büszkeségből élte túl, hogy megmutassa az oroszoknak, hogy soha nem adja meg magát egy német - az ellenségének.
Mikor rájött, hogy már nem él, észre vett, és nekem sikerült Őt "útba" igazítani.
Ezzel pozitív karmát teremtettem, de csak az egyensúly állt helyre.

Mikor magamra maradtam, visszatértem a kolostorba, de nem mentem rögtön a testemhez, előbb, mint a vándor, szép komótosan haladtam, nézelődtem, búcsúztam a tájtól. Otthon is tél volt, mindent hó borított.

A kapu tárva – nyitva, semmi mozgásnak nincs jele.
Ahogy beljebb haladtam, láttam tele van az udvar dobálva, különböző ruhadarabokkal, könyvekkel, kultikus, és használati tárgyakkal.

Tudtam már akkor, hogy nekem is végem, és bementem a szentélybe, ahol a fizikai testem volt.
Pont időbe érkeztem, mert akkor szurkálta agy kínai katonaszerű alak a szuronyos puskáját a testembe kimondottan vérengző jókedve volt, élvezte, amit tesz. Az utolsó döfést elvétette, mert éppen borultam le a trónusomról, és a koponyámat szúrta meg.
(Soha nem volt fejsérülésem, mégis van a fejemen egy ilyen szúrt sebtől származó hajritkulás.)
Ez elég volt ahhoz, hogy elszakítsam az ezüstszálat, ami a fizikai testemhez kötött, és elindultam a német katona után, az égi birodalmak felé.
Megbocsátottam a kínai katonának, és megköszöntem neki, hogy beteljesítette végzetem. Bennem volt minden szó, vagy inkább minden gondolat, amit utoljára, mint "Tulku Láma" papírra vetettem, és tudtam, hogy következő megtestesülésemkor valóra válik.
Kedvesem és gyermekem lelke ott vártak rám, mikor elszakadt az ezüstszál, és együtt távoztunk a Fénybe, Ők már rég megbocsátottak nekem.
Mind ketten kiemelkedően fontos szereplői a jelenlegi életemnek, de sajnos ennél többet erről itt nem írhatok.

Most már elmondhatom: VALÓRA VÁLT!!!

A következő fejezetben >>>> elmesélném, hogyan jelentek meg előző életem részletei az utóbbi 5 évben.

Mindig azt hittem, hogy már mindent tudok, és akkor mindig előjött egy újabb és aztán megint egy újabb információ.

A bardo félelmeitől megvédelmező

Jó Kívánságok Ösvénye:

Ha életem kockajátéka véget ér, rokonaim, e világban mit sem segíthetnek rajtam, ha egyes-egyedül a bardóban bolyongok, (ó), ti Békés és Haragvó Győzők, irgalmatok hatalmával szórjátok szét a tudatlanság homályát!

Ha eljövendő szüleim egyesülését látom, bárcsak isteni párnak tekinteném őket mint Győzőket ,mint Békés és Haragvó Anyát és Apát!
Ha megadatik nékem, hogy mások javára szülessek újra, bárcsak tökéletes testet birtokolhatnék, olyant ,mely jelekkel és díszekkel ékes!
És ha születnem kell, bárcsak találkozhatnék a Győzedelmesekkel, a Békés és Haragvó Istenségekkel! Hogy járni és beszélni legyek képes, amint megszülettem, bárcsak megtarthatnám tudatomban az emlékezéseket, és előző létemre (életeimre) emlékezhetnék!

Ti, Győzedelmesek, Békések és Haragvók, tegyétek lehetővé, hogy én és mások, hozzátok hasonlók, oly korúak, mint ti, oly korlátozatlanok lehessünk!
Hogy tükröződései lehessünk isteni neveteknek és jóságotoknak, hogy igaz valótok hasonmásai lehessünk!
(Tibeti Halottaskönyv részlet)

Ezekkel a gondolatokkal – vagy inkább érzésekkel hagytam el akkori életem helyszínét és tértem, tértünk vissza a fénybe, „HAZA” az öröklét időtlen formátlan, és boldog világába.

Felkészültem, hogy ismét visszatérjek, hogy folytassam azt az utat, azt a feladatot, amit a Teremtő rám bízott, és amire életek százain, ezrein keresztül készültem.

Részlet a Tibeti halottaskönyvből:

A világ fényei elsüllyednek, és elmerül a durva-anyagi, elsüllyednek a gondolatok, a szellem is elmerül, s az elsüllyedés után következik az otthon lét.
Ekkor világít föl a Tiszta Ősfény, és a két test mint egy jelenik meg.
(Az első nap a szöveg megállapítása szerint ama időponttól számít, amikor – az elköltözött – rendszerint ráébred arra a tényre, hogy halott, és úton van az újraszületés felé, azaz a halál beállta után három és fél vagy negyedik naptól.)
Első nap:
... A kék fény az ősállapotban föloldódott anyag összessége a Dharmadhátu-bölcsesség kék színűen, világítóan, átlátszóan, csodálatosan, vakítóan tör elő az Atya-Anya Vairochana szívéből, és oly vakító fénnyel érint, hogy alig vagy azt képes elviselni.
Egyidejűleg egy zavaros fehér fény is kiindul a Devákból, amely sugárzás homlokodat éri.
A rossz Karma következtében a Dharmadhátu bölcsességének csodálatos kék fénye rád ijesztően és borzongatóan fog hatni, úgy, hogy menekülni szeretnél. Vonzalmat viszont a Devák zavaros fehér fénye iránt fogsz érezni.
E fokon az isteni kék fénytől, amely vakít, és csodálatosan jelentkezik, megijedni nem szabad, ne hagyd magad elrémíteni.

Ezt az írást azért helyeztem ide a történetem mögé, hogy érzékelhető legyen az a tudati formálás, ami végül egy bizonyos fejlődési szakaszban behatárolhatja a tudatot, és komoly megrekedettséget generálhat.

Az alábbiakban a Buddhista tanítások eszenciáját olvashatod!

TAGPO LHADJE TANÍTÁSAIBÓL

Javára mindazoknak, akik a vándorlások örök körforgásából kilépni kívánnak, ezen a helyen a bölcs kargyütpa felekezet szellemi utódának, Tagpo Lhadje mesternek tanítása következik. Dicsőség a nagy guruknak, akiknek neve folttalan, tiszta, mint a havasokban levő hó, erénye kimeríthetetlen, mint az óceán s akikben a világegyetem minden kicsiny lénye iránt, az élők, a holtak és a még meg nem születettek iránt, végtelen jóakarat élt.
Kár lenne
Aki a halálból menekülni akar, a szellem világosságát és az éberségét el kívánja érni, annak mindenekelőtt a következőkön kell gondolkoznia:

Ha a lélek már odáig jutott, hogy most emberi alakban született meg, kár lenne ezt az emberi életet értelmetlen, ostoba és alacsony tettekkel elfecsérelni és úgy halni meg, mint az állat.
E rövid élet tartalma alatt kár lenne a becsvágynak, az önzésnek szolgálni és a világ káprázatának felülni.

Ha a bölcs mester az embert a megszabadulás felé vezeti, kár lenne tőle megválni, még mielőtt az ember szellemét megvilágosította.
Az ember megszabadulásának útja az emberi közösség törvénye és az erkölcs; s így kár lenne, ha az embert az esztelen szenvedély ezeknek a törvényeknek megszegésére csábítaná.
Az örök világosság mindenkiben ég s ezért kár lenne a világ káprázatában ezt eloltani.
Kár lenne a régi bölcsek és az ősidők drága tanításait elfelejteni csak azért, hogy az ember szegényes egyéni életében a benne élő szellem nagyságához méltatlanul földi előnyöket érjen el.
Minden ember testvér s az embernek testvére iránt kötelessége van; éppen ezért kár lenne, ha iránta közönyt, vagy rosszindulatot táplálna.

Keress
Keress olyan mestert, akinek szelleme világos, tudása nagy és szíve jó.
Keress magányos és barátságos helyet, amely szemlélődésre és elmélyedésre alkalmas, ott telepedj meg.
Keress barátot, akinek szokása és érzülete a tiedhez hasonló s akinek emberi értékére büszke lehetsz.

Kerüld
Kerüld a tanítót, akinek szívében becsvágy él, aki hírnévre szomjazik s aki földi kincsre éhes.
Kerüld a barátot, társat vagy tanítványt, akinek jelenléte kedélyed nyugalmára, vagy szellemi fejlődésedre káros.
Kerüld a házat és helyet, ahol az emberek barátságtalanok s ahol nem találsz nyugalmat.
Kerüld a vagyont, amelyhez csalás, vagy tolvajlás útján jutottak.
Kerüld a tevékenységet, amely szellemednek árt s azt csökkenti.
Kerüld a kicsapongást és a könnyelműséget, amely értékedet embertársad szemében leszállítja.
Kerüld azt a tevékenységet, amelynek nincs értelmes célja.
Kerüld a szót, amely saját hibádat palástolja, de más hibáját hangsúlyozza.

Tudni kell
Tudni kell, hogy minden jelenség káprázat s így elmúlik. A szellemnek nincs független léte s nincs Énje s így tudni kell, hogy csak az üres térhez lehet hasonlítani.
Tudni kell, hogy a gondolatok tömege, ami az ember számára a szellemet jelenti az okok és okozatok sora, egyik a másikból táplálkozik, de mind a kettő káprázat s így elmúlik.
Tudni kell, hogy a szenvedés oka az elkövetett tettekben rejtőzik. Ezekért a tettekért az embereken kívül senki sem felelős. A szenvedés pedig arra való, hogy az embert felébressze.

Könnyen lehet
Könnyen lehet, hogy az érzéki szenvedélyt a vallásos buzgalommal még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy az önző érdek kapaszkodását a szeretettel még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy az agyvelő hirtelen elakadását és az ájultságot a végtelen szellem önkívületével még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy az érzéki csalódást a magasabb világ kinyilatkoztatásával még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy a gátlástalan gonosztevőt a jón és rosszon túl levő aszkétával még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy az önző tevékenységet az önmegtagadással még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy a tisztességtelenséget az erkölccsel még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.
Könnyen lehet, hogy a szélhámost a bölccsel még a legnagyobb emberismerő is összetéveszti.

Nem téved
Nem téved az, aki szenvedélyeiről lemond, házi tűzhelyét elhagyja, hogy barát, asszony és gyermek nélkül éljen.
Nem téved az, aki szellemi vezetőjét tiszteli.
Nem téved az, aki a tanításokat gondosan megvizsgálja, megbírálja, gondolkozik fölöttük és önálló véleményt alakít.
Nem téved az, aki szellemi magasságokat és erkölcsi tökéletességet igyekszik elérni s amellett szerény és visszavonult életet él.
Nem téved az, aki nagylelkűen gondolkozik, elhatározása és kötelessége mellett kitart.
Nem téved az, aki átható szellemet táplál és lehetőleg mérsékli büszkeségét.
Nem téved az, aki szellemi tudást, kitartást, hogy mesterré legyen, elmélyedést s amellett a hiúságtól való mentességet magában egyesíti.
Nem téved az, aki önmegtagadásban él, önmagát másért feláldozza, saját javát nem keresi és embertársainak hasznára él.

Nélkülözhetetlen
Nélkülözhetetlen az átható szellem és értelem, hogy az ember az igazságokat megtalálja és haszonnal alkalmazni tudja.
Nélkülözhetetlen, ha az ember szellemi életet választott, a káprázat világában való örök tévelygés körforgásának felismerése és az abból való megszabadulás vágya.
Nélkülözhetetlen a szellemi életben a mélységek megértése, a rettenthetetlen bátorság és a fáradságot nem ismerő kitartás.
Nélkülözhetetlen az akarat, hogy az ember vétkeit ismét jóvátegye és erényes életet éljen.
Nélkülözhetetlen, hogy az ember tudatának és a tudat alatt levő világának tökéletes ismeretét ne sajátítsa el.
Nélkülözhetetlen, hogy az ember ne szerezze meg szellemének minden percben alkalmazható összpontosító képességét.
Nélkülözhetetlen, hogy az ember minden tettében és gondolatában ne lássa meg a lehetőséget a szellemi tökéletesedésre.

Jó annak
Jó annak, aki a vallásos babona szálait el tudja szakítani és aki magasszellemű, bölcs mestert keres.
Jó annak, aki a gazdagság csábításának ellen tud állni.
Jó annak, aki a társaséletről le tud mondani, hogy embertől távollevő helyen a magányban éljen.
Jó annak, aki becsvágytól függetlenítve, az étel és ital örömeiről le tud mondani.
Jó annak, aki elhatározza, hogy soha, sem a más, sem a maga önző céljait nem szolgálja és elhatározása mellett ki tud tartani.
Jó annak, aki felismeri, hogy az érzéki világ káprázat, ettől a káprázattól magát el tudja oldani és teljesen a szellemnek tudja magát szentelni.

Vigasztalanul tévelyeg
Vigasztalanul tévelyeg, aki álszent képmutatót követ, ahelyett, hogy bölcs mesterhez csatlakozna és a tanítás szerint élne.
Vigasztalanul tévelyeg, aki hosszú életre nagy terveket sző, ahelyett, hogy napjainak kötelességét megtenné úgy, mintha minden nap, amit él, az utolsó lenne.
Vigasztalanul tévelyeg, aki nagyszámú hallgatóságnak prédikál, ahelyett, hogy a magányba vonulna és a tanítás értelme felől elmélkedne.
Vigasztalanul tévelyeg, aki félelem és remény között hánykolódik, ahelyett, hogy az igazságot kutatná.
Vigasztalanul tévelyeg, aki másokat akar megjavítani, ahelyett, hogy sajátmagát tökéletesítené.
Vigasztalanul tévelyeg, aki nyilvános elismerésre törekszik, ahelyett, hogy saját rejtett képességeit a magányban kifejlesztené.
Vigasztalanul tévelyeg, aki életét semmittevéssel tölti, ahelyett, hogy a megvilágosodást keresné.

Nincsen szükség
Ha az ember a szellem igazi természetét felismerte, már nincsen szükség a vallásról és erkölcsről szóló fecsegésekre hallgatni.
Ha az ember a világ értelmét megértette, már nincsen szükség vezekelni és bűnbánatot tartani.
Ha az ember a béke ösvényén jár, már nincsen szükség a bűnök bocsánatáért küzdeni.
Ha az ember a szellem megzavarhatatlan tisztaságát és nyugalmát elérte, már nincsen szükség a tökéletességhez vezető eszközökön elmélkedni.
Ha az ember szenvedélyeitől megszabadult, már nincsen szükség harcolni ellenük.
Ha az ember megismerte, hogy ez a világ káprázat, már nincsen szükség arra, hogy elutasítsa, sem pedig arra, hogy ezenkívül, még más tudást is keressen.