(Wass Albert)

Schádtné Galicz Mária:

Önélet/-ek/ rajz

Azt hittem önmagam lehetek mától,
S belepett nem hét, de hétezer fátyol.
S rongyain át, mit mindig szétzilálok,
Tünedezik foszlik a sokmillió éves átok.

Megszámlálhatatlan létezéseim
Ősteherként tudatosultak bennem,
Mert testi formáimon tul,
Alszik akivé kellene lennem.

Mint a mélybe taposott mag,
Amiben érik a tavasz,
Ugy csillog az igazság Napként,
S egyetlen hajtást fakaszt.

A látható világ diszlet és próbatétel.
A lélek a legszebb, s édes az ébredés.
A létezés mámora tejopál üveg,
S ami sok és sürü, az a kevés.

Ami foszladozik az mind hazug máz,
Csak repedjen.
Pattogjon száraz tojáshéjként,
Máyá varázslata bennem

Mit szemem elé sürü anyagként,
Szőtt ez az illuzórikus energia,
Minden örömöm és bánatom,
Máyá gyermeke, lánya –fia.

Én őt már nem akarnám,
Ki tudja mióta ámit,
S mivel tiszta forrásra leltem,
Mit nem láthatok, már csak az számit.

Lángoló viharok dúltak bennem,
S vágytam milliónyi tárgyat,
Naponta meghaltam semmiért,
S újraszültek tudatlan árnyak.

És bábu voltam ezer játékban,
Tetszelegtem számtalan szerepben.
Adtam és vettem, mintha lenne,
Mit adnom és vennem.

De aki létezik mindenen tul,
Segitett utra lelnem,
S mivel mindenben megnyilvánul,
Soha sincs senki ellen.

Arany napsugárként hullott szememre,
S mosta fényével szivem,
S amit csak lelkemmel reméltem,
Átvisz a szivárvány iven.

És a mantrák erdejében vár rám,
Kérdezek, s válaszol szakadtalan,
Vékony hidon futok, hogy elérjem,
S mosolyog rám, örök tavaszban.