Mottó:A múlt tudása a lényeg, nem ahogyan

a különböző érdekcsoportok MAGyarázzák!

Samael

A mostanihoz hasonló, ínséget és keserűséget hordozó időkben, amikor minden hazáját szerető tisztességes magyar aggódik a nemzet megmaradásáért és jövőjéért, bizony jólesik néha visszarévedni olyan korokba, melyekben történelmünk kedvező alakulása őszinte büszkeségre és szívtájéki melegségre szolgáltatott okot.

Az ősi és hősi múlt persze nyilvánvalóan nem ismételhető meg, hiszen ma egész mások a feltételek és a kihívások, s népünk harckészsége, általános kondíciója, lelki állapota is fényévekre áll az akkori magyarokétól.
Az üres nosztalgiázásnak nincs tehát sok értelme, azonban a jó példák áttekintése, tudatosítása, esetleg elhasználása sohasem késő, sohasem haszontalan.

Árpád, a szakrális nagyfejedelem kivételes, egyedülálló személyisége a magyarok históriájának. Sajnos az ismert elhallgatások és hamisítások okán korántsem szerepel olyan súllyal a jelenkori nemzet kollektív tudatában, mint amilyen kiemelkedő eredményei folytán megilletné.
Ma inkább Szent Istvánt tolják előtérbe egyes politikai és egyházi körök - részben Árpád tagadhatatlan érdemeit is ráruházva! -, pedig az ő glóriája igencsak halványan pislákol az Árpádé mellett.
Anélkül, hogy itt és most Istvánt leminősítenénk, meg kell állapítanunk, hogy nevéhez számos kifogásolható negatívum is fűződik, éppen ezért sohasem lehet a magyarság olyan egyetemesen elfogadott nagysága, mint Árpád apánk.
(Gondoljunk csak sokat kárhoztatott vaskezű térítésére, pl. Tonuzóba, Koppány és mások brutális lemészárlására vagy megkínzására, valamint a német, olasz, francia és egyéb külhoni papok, lovagok, hűbérurak behívására és vezető pozíciókba helyezésére, a saját vérei rovására, ill. a Vérszerződés parancsainak áthágására.
Ennek következménye lett a magyarság ősi hitének kiirtása, a rovásemlékek s a „pogány" legendák, mítoszok megsemmisítése; és az idegenuralom révén ekkor kezdődött népünk mindmáig tartó sorvadása, hanyatlása, belső elbizonytalanodása.
Persze azt nem vitatjuk, hogy széles látókörű, művelt, jelentős uralkodónk volt, aki törvényeivel, Imre fiához írt Intelmeivel, közigazgatásunk és vármegyerendszerünk megszervezésével, a Korona és Magyarország Szűz Mária oltalmába ajánlásával s egyéb intézkedéseivel végső soron jót akart nekünk. Műve, pályafutása azonban felemásra sikeredett, talán ezért is hasonlott meg önmagával élete alkonyán.)
Honalapító Árpád államszervező alkotása, nemzetvezetése, harci cselekményei, egységteremtése fölülmúlhatatlanul tökéletesek; az egyetlen Atilla (Etele) királyon kívül senki sem állítható vele azonos szintre történelmünk aranykönyvében.
Kötelességünk tehát emlékének ápolása, alakjának és dicső tetteinek felelevenítése a hálátlan utókorban is. Hiszen tudhatjuk, hogy amelyik nép nem tiszteli elődeit, elpocsékolja vagy elfelejti múltját, annak jövője sem lesz!
Európában kivétel nélkül minden náció honfoglalással szerezte meg területeit, azaz betolakodással, fegyveres hódítással, az ott élő népekre történő erőszakos rátelepedéssel vette birtokba országát.
Egyedül a magyarságnál nem volt honfoglalás (legfeljebb honvisszafoglalás!), hanem bejövetel, hazatérés, békés honalapítás. Csupán az idegen megszállókat (morva, szláv, germán, bolgár stb.) kellett kiűznünk, egyébként a Kárpát-medencét mindig is magyarok vagy velük azonos nyelvet használó, vérrokon törzsek (szkíták, hunok, avarok, etruszkok, kelták, dákok) lakták.
Ennek ellenére fölöttébb furcsa, hogy kontinensünkön kizárólag nálunk beszélnek hivatalosan „honfoglalásról", a többiek pedig rendre eltagadják, mintha ezzel is a barbár ázsiai magyarok idegenségét bizonyítanák a „civilizált, keresztény" Európában. És ezt a szinte dogmává kövült ocsmány hazugságot politikusaink és történészeink zokszó nélkül lenyelik, ahelyett, hogy igazuk páncéljában visszavernék az alantas vádakat. Közbevetőleg jegyzem csak meg, hogy a magyarság később sem folytatott a Kárpát-medencén kívüli területrablásokat, gyarmatosításokat, mint a nagy „kultúrnépek" egyike-másika.
Minket viszont Trianonban alaposan szétdaraboltak, s ennek megideologizálásához kapóra jön a főkolomposoknak, hogy lám a magyarok is mivel kezdték ittlétüket, jobb tehát, ha hőzöngés helyett befogják a szájukat. Ennél már csak az lenne épületesebb, ha mondjuk a mai „honfoglalók", pl. a folyamatosan beözönlő zsidók, egyszer csak kijelentenék, hogy mostantól fogva márpedig ez Izrael, azaz Magyarország nincs többé. Szögezzük le nyíltan, aki ma Magyarországon, magyar létére a „honfoglalás" átkozott fogalmát használja, s ezzel egy (ön)gyilkos, vesztünkre kiagyalt tévtant reklámoz, az hazaáruló még akkor is, ha ennek nincs tudatában!
A történelem az írásbeliséggel indult el, előtte volt az őstörténelem.
Mivel a földgolyó legrégebbi kifejlett írását Erdélyben találták meg (Körös-Tordos-Tatárlaka-i kultúrkör!), ezért a világtörténelem a Kárpát-medencében kezdődött!
Túlzás nélkül állíthatjuk azt is, hogy az emberiség minden tudása tőlünk származik! Nincs módunk most egy részletes áttekintésre, szorítkozzunk csupán az Árpád-i visszatérést megelőző momentumokra.
A Közel- és Távol-Keletről elvándorló, nomadizálásra áttérő magyarság első „őshazája" Magna Hungaria (Volga-Ural vidéke) volt, majd Meotiszban (legvalószínűbben az Aral-tó mocsarai) telepedtek le, utána jött Dentu-Magyaria (Dontő-Kaukázus-Kiev), ill. Lebédia, végül Etelköz (Moldva-Nyugat-Ukrajna), ahol Árpádot pajzsra emelték, és a Vérszerződést megkötötték (amit a szeri pusztán később megismételtek).
A tévhitekkel ellentétben Kazária nem volt szövetségesünk, hanem ellenfelünk, különösen a judaizmusra térése után.
A besenyők viszont sohasem üldözték törzseinket, hanem szövetségre léptek velünk, s csak az általunk föladott területeket foglalták el, melyek fejében mintegy hátvédünkként segítettek bennünket, egészen Pannóniába (Hunniába) jövetelünkig.
A kabarok pedig éppen a zsidó térhódítás ellen fellázadva váltak ki a Kazár Birodalomból, és csatlakoztak hozzánk.
Tehát a hazatérő magyarok közt még elvétve sem volt semmilyen zsidó!
(Noha bizonyos „héberiádák" erről másképpen vélekednek.Ne higgyünk nekik!)
A magyarok egyébként már régen egyistenhívők (szkíta-keresztények) voltak; a Jézus-hit valamelyik formáját követték, részben a görögkeletiekhez, részben a manicheisták, ariánusok és nesztoriánusok közé tartoztak; ezzel párhuzamosan a mágusvallást is űzték, táltosaik vezényletével.
Ha elfogadjuk Heribert Illig tetszetős elméletét (közel 300 nem létező év „betoldása" a középkorba), akkor Árpád Atillának közvetlen leszármazottja, de egyébként is az ő családfájáról ered.
Nagyapja Ügek (Egyed), kitől Emese szülte Álmost (Árpád édesapját), aki maga is kiváló vezéri képességekkel rendelkezett, s egészen 895-ig fogta egybe a vándorló törzseket és nemzetségeket. Szó sincs arról, hogy „szakrálisan feláldozták" (ez durva szemita szokás!); öregen halt meg természetes halállal, vagy egy másik verzió szerint testvérharcban esett el (a lázadó Ond vezér csalta tőrbe) a Bodrogközben.
(Itt említem meg, hogy Atilla sem ölette-ölte meg testvéröccsét, Budát, ez csak gonosz rágalom.)
Etelközből kb. 500 ezer magyar távozott családostól, jurtástól, szekerestől, marhákkal, lovakkal és aprójószágokkal együtt.
A zömük Árpád és Kurszán vezetésével a Vereckei-hágón át, a kisebbség a Vaskapu felől érkezett végleges hazánkba. Az út több hónapon át tartott, bölcsen megtervezett és bonyolított akció volt, nem pedig fejvesztett menekülés! Árpádék már jóval korábban föltérképezték az „ígéret földjét", s rendszeres futárszolgálattal tartották a kapcsolatot az őslakó magyarokkal, avarokkal és székelyekkel, akik egyébként jó gazdaként elébük is mentek. Az Aldunánál bizánci szövetségben harcokba bocsátkoztunk a bolgárok ellen, s bár Zalánt és Simeon cárt legyőztük, Bölcs Leó árulása miatt Levente (Árpád legidősebb fia) és Tas hősi halált haltak. Árpád átvette Atilla jogos örökségét, s a pusztaszeri 34 napos tanácskozáson elrendezte az ország dolgát: törvényeket hozott, kijelölte a gyepüket, s fölosztotta a szállásterületeket a 108 nemzetség között.
A németek irigykedve és ijedten nézték a magyarok nyugodt országépítését, s 902-ben orvul legyilkolták Kurszánt, majd 907-ben elhatározták hazánk megsemmisítését.
Árpád hadai azonban a pozsonyi csatában (júl. 3-7) világraszóló győzelmet arattak (utána az Ennsig kergették a megvert ellenséget), s ezzel hosszú ideig biztosították nemzeti megmaradásunkat.
Sajnos az ütközetben Árpád is súlyosan megsebesült (rövidesen meg is halt), ráadásul három daliás gyermekét (Tarhos, Üllő, Jutas) is elvesztette.
100 évig nem akadt vetélytársunk Európában, mindenütt rettegték nyilainkat (lásd Botond, Vérbulcsú, Lehel stb. fantasztikus sikerű „kalandozásait"!), s alaposan megtanulták, hogy „ne bántsd a magyart!". Dicsőségünk teljes fényében ragyogott, egészen István királyig.
Mindenben önellátók, függetlenek voltunk, gondoskodtunk az öregekről s az elesettekről (árvák, özvegyek); gazdagság, béke, szabadság, rend és szeretet virágzott az egész országban.
Nem volt vallási kényszer, felnégyelés vagy megvakítás, senkit se döntöttek jobbágysorba, a vezéreket mindig önvérünkből választották, rátermettségi alapon. Talán ekkor lehettünk utoljára, korlátok nélküli boldogságban, tetőtől talpig magyarok!

Megjegyzés: 2007 nyarán volt Árpád apánk pozsonyi diadalának 1100 éves jubileuma. Fenti írásommal erre is emlékeztem. Valamint ehhez kapcsolódóan kifejezem határozott tiltakozásomat az ellen, hogy hitvány „szociálliberális" országrontók bármilyen ürüggyel egyik legrégibb nemzeti jelképünket, az Árpád-sávos lobogót gyalázni merészelik. Csak azért is lengessük ezt a zászlót, hogy minden elnyomott magyar erőt, hitet és öntudatot meríthessen belőle!

Forrás: http://www.szentkoronaradio.hu/node/2009