Egy találkozás történetét szeretném veletek megosztani. 1999. augusztusának egyik éjjelén történt. Akkoriban nehezemre esett lámpa nélkül aludni, rettegtem a sötéttől.
Lefekvéshez készülődtem, gondolatban nehezteltem e sötét napszakra, hogy újra végig kell élnem egyet.
Lefeküdtem az ágyra, az ablakon keresztül az éjjeli égboltot fürkésztem, és próbáltam felfedni félelmem eredetét. Csak feküdtem csendesen, elkalandozva gondjaim, vágyaim, álmaim és a kétségbeejtő valóság világai között. Elképzeltem hány bolygórendszert, fénylő galaxist pillanthatok meg a sötét égbolton egymás mögött, ha csak egy irányba nézek és hanyagolom mégis, hogy ez a valóság.
Gondolatban segélykérő üzenetet postáztam ki a végtelennek –
Vigyázzatok rám! Adjátok meg, hogy minden rendben legyen!
Összeszoruló szívemre gondoltam és pulzáló szeretethiányomra. Ebben a pillanatban egy erős sugallat érkezett az Ég felől:
-Ne félj!
-Itt vagyunk!
-Vigyázunk rád!
Lelki szemeimmel láttam, ahogy az üzenet energiája beáramlik az ablakon, elmémbe hatol és betölti szívemet. Nem féltem álomba szenderülni azon az estén.
-
Azt veszem észre, hogy aludtam. De már csak a testem. Tudatom felébredt, szemeim résnyire kinyíltak, szemem sarkából egy alakot látok az ágy mellett a fejemnél állni. Érzékelem, hogy a magas valaki figyel. Megkérdeztem magamtól, hogy félnem kell-e, de ez a jelenlét egyértelmű, természetes, nincs helye félelemnek.

-Filmszakadás

Következő amire újra emlékszem, hogy ez az alak mellettem fekszik. Látom lelógni a lábát az ágyról. Elcsodálkozom rajta milyen magas lehet. Mellettem fekszik, fejem a mellén nyugszik, fél karral átölelem. Nagyon boldog vagyok, hogy itt van, végre van valaki, aki teljes mértékben megért és ismer. (Szavak nélkül, pusztán a megjelenés, kisugárzás, gondolati energiák által – tud, érez téged. Nagyon hálás érzés a lelki elismertség. Mikor nem kell szavakkal, tettekkel megfelelned, pusztán a lényed számít. A Lelked.)

Együtt álmodozunk. Az új jövőről, a szép új jövőről. Az emberekről, a bolygó sorsáról, csodálatos átalakulásokról, az értelemről. Ilyen barátságra vágytam. Ilyen közös gondolat szárnyalásokra. Kiküldjük a magasztos felemelő gondolatokat és együtt gyönyörködünk bennük!
Érzelmileg nagyon felemelt állapotban vagyok, szeretetből meg szeretném csókolni, de azt mondja határozottan - Nem lehet!
(a kommunikáció szavak nélkül, gondolatokkal történik, de ekkor még nem figyelek fel rá)
Igazat adok neki, hogy ennek tényleg nem lenne értelme, visszafekszem a párnára és még mindig boldog vagyok, hogy itt van.

-Filmszakadás

Hirtelen felkönyökölök az ágyon, az ajtó felé kapom a fejem, látom, hogy valaki megy ki rajta. Hangosan felkiáltok:
-Hé, gyere csak vissza!
Most tűnik fel, hogy hangok nélkül, gondolatban formálom a szavakat! Magától értetődőnek érzem.
Az alak visszajön, megáll az ajtóban. Szemem rátapad, alaposan végigmérem, hosszú, vékony, a feje nem tűnik nagynak, ellenben a szemei, nagyok és feketék. Ujjai hosszúak és vékonyak, kicsit ijesztően hatnak. Fehér teste van, ami lehet ruha is vagy a bőre, ez őszintén nem érdekelt. Nézem a szemét néhány pillanatig, és próbálom felfogni a szituációt. Körbepillantok a szobámban, látom az éjszaka sötétjét, a tárgyak körvonalát, érzem, hogy aludtam de ébren vagyok, érzem, hogy teljes mértékben valóság amit tapasztalok, és nem álom. Az álomnak és valóságnak is megvan a maga érzete, ha oda tudunk rá figyelni. Szóval ez most tényleg történik, - fut át az agyamon. Újra rápillantok az alakra, és érzem, hogy szeretem. Lágy szeretet sugárzik belőlem, és a szemeit nézem még mindig. Látom, hogy elmosolyodik, - azaz csak érzem.

Mintha a szeméből kommunikálna... a szeme csodálatos, még inkább elmélyedek benne, mintha úszna át a téren a feje, egyre nagyobb, egyre közelebb van, és a szeme - gyönyörű, benne van az egész univerzum, az élet szépsége, az értelem és a Szeretet!!!
Magamhoz térek, újra látom őt az ajtóban állni, hirtelen kinyújtom felé a kezem, érzem a karom feszülését, hogy elérjem őt. Azt szeretném, hogy fogja meg a kezem még búcsú képen, hogy vigyáz rám. (Anyának csináltam ezt kiskoromban, mikor menni akart jó éjt puszi után, már az ajtóban van, kinyújtom a kezem felé hirtelen, ezzel kényszerítve ki még egy érintést és mosolyt)

Érzem, hogy mosolyog, gondolkodik rajta, hogy megtegye-e, de csak felém, küld egy gondolatot, hogy - Tényleg olyan aranyos mint valójában. (Ebből azt szűrtem le, hogy mi emberek másképpen nyilvánulunk meg a hétköznapi életben, mint akik valójában vagyunk)
Néz még mindig, majd azt mondja határozottan, de lágyan:
Mostmár aludj!
- Igen, igazad van - gondolom erre, visszafekszem a párnára, betakarom magam és behunyom szemem.

Hallom lemenni a lépcsőn, kimenni a teraszra, furcsa de hallom, ahogy becsukja az ajtót maga után. Azon tűnődöm, hogy senki sem hallhatja, majd az ablakom előtt egy kékes fény száll el. Újra elgondolkozom:
-hogy lehetséges, hogy én láthatom, de más nem láthatja?
Milyen módszert használhatott? Persze a válasz megvan rá. Sok űrhajó száll úgy az égen, hogy földi szemmel nem látni. Csak érezni. Ez az elemek csodája.

Sokáig őriztem ezt a történetet, remélem valakit megérint. Vagy csak elgondolkozik rajta, hogy nem feltétlenül félelmetes az ismeretlen. Több szerető szempár kísér minket figyelemmel, mint azt gondolnánk!