Kezdjük az aura színnel, hiszen ez az a külsődleges jegy, ami alapján a kategória létrejött. Az indigó, az ibolya rezgés tartomány része. Erről a fényről, energiáról elsősorban azt kell tudni, hogy a legmagasabb frekvencián rezeg a színpalettán. Ez a rezgés a határ a mi világunk és a felsőbb világok között. Ahogyan az infravörös az alsóbb világ határa.

Nemcsak, hogy határ, de át is ível a következő rezgéstartományokba. Talán éppen ezért a harmadik szem csokor színe. Hiszen mint határtényező kapcsolatban áll egy másik, magasabb szintű világ rezgéstartományával. S ez a kölcsönhatás lehetőséget biztosít az azzal való kommunikációra.

Indigó aura

Azt szokták feltételezni, hogy indigó aurájú egyének a hetvenes évek vége (1977) óta születnek. Tehát létrehoztak egy mesterséges határszámot, ami előtt látszólag indigó nem születhetett. Nos ez a felfogás teljesen téves. A hetedik sugár angyalaiként emlegetett lélekcsoport, mindig is indigó – ibolya alapszínnel bírt. Ebbe a galaxisba, s ide a földre jómagam is ebben a sugárban érkeztem jó régen. Nem egy, nem két, nem száz de több ezer élettel ezelőtt. Tulajdonképp millió éves indigó vagyok, ahogyan még egy jó páran.

Amellett, hogy létezik tehát egy csoport, aki mindig is indigó volt, van itt még valami. Maga a korszak, melyben élünk határkorszak. Kvantumugrás, vízöntő, 2112. Jellegében, energetikai létében indigó tulajdonságokat mutat. Hiszen magasabb rezgés tartományban van, s e mellett két világ határán is. Maga a jelenleg élő emberi faj aurájában ezért tartalmazza ezt a színt. Így mindenki indigó többé kevésbé, aki ma él.

Atlantisz

Aki élt az aranykorban, az nagyrészt elérte a legmagasabb rezgéstartományt – ti. az indigót. E világot elhagyván később nagy számban inkarnálódtak más, a magasabb rezgésnek megfelelő bolygókon. Kisebb rész maradt a földön, tanítóul, vagy karmáját ledolgozandó. Jelen korunkban az atlantiszi faj igen nagy számban született ismét földi alakban. Nem csak azok, akik maradtak, de azok is, akik más élettereket választottak.

Ők, mi mind indigók vagyunk.

Mint a karakterológiák általában, az indigóság sablonja is igen szűk a végtelenben. Teljes képet mutatni képtelen. Létjogosultságát mégis el tudom fogadni, hisz vannak bizonyos jelek, jegyek, amik segítségével megragadható a jelenség. Ahogyan nincs két egyforma nő, vagy férfi, de jellegzetességeiben mégis kategorizálhatóak, mint nemek, úgy van ez az indigósággal is. Ezt főként azon indigók kedvéért írom, akik fejükbe vették, hogy irtózni fognak a sablonoktól. Csacsiság egy az egyben elvetni!

Szóval, mint azt fentebb kifejtettem, valamilyen szinten mindenki indigó a mai világban, lévén, hogy mindenki hordozza ezt a frekvenciát.

És itt egy nagyon nehéz pillanat előtt állunk. Valahogyan el kéne választani mégis a teljes indigót a rész indigótól. Mindezt olyan közegben kell tennünk, ami meglehetősen homogén.

A régi kor utolsó trükként a tömegtudat fegyverét vetette be az emberi faj ellen. Ebben a posványban dagonyázik az emberiség igen jelentős része. Ebből adódik némi konfliktus, ugyanis legbelül mindenki kivétel nélkül érzi, hogy ez így nincs rendjén. Minden egyén önálló szuverén lény, akármennyire is elmerült a tömeg mocsarában. A lélek ebből ki akar törni! Ráadásul, az egyre szorosabb hurok a tömeggé tett ember nyakán, pontosan az ellenkező irányban hat, mint azt a jelenlegi elit gondolja. Előbb vagy utóbb, de mindenki a nyakához kap, s ha már megtette észre veszi a nyakörvet. Ha észrevette, akkor egy idő után szabadulni akar majd! Maradhat függő, de belül mindig nyomni fogja a szabadság vágy. Az emberből teljes rabszolgát csinálni, az idők végezetéig nem lehet!

Ezen az alapon tehát, ti. hogy az indigó idegennek érzi magát a társadalomban, nem lehet megragadni, mert mindenki annak érzi magát ebben a közegben!

Szoktak úgy tekinteni rájuk, mintha idegen civilizációk inkarnációi lennének. Ez előfordulhat, de nagy többségben az atlantiszi fajról van szó. Nekik azért, még ha pár ezer évet másutt is töltöttek, van némi „helyismeretük”. Az „idegennek érzem magam” már csak ezért sem állja meg a helyét.

Országunkban egy harmadik szempont is az idegen elmélet ellen szól. Mégpedig, az, hogy igen nagyszámú más fajnak engedélyeztük, hogy lélekcsaládunkba szülessen. Tehát egy germán, vagy sémita lelkületű magyarnak meglehetősen idegen ez a közeg. Más országunk rezgése, más a hun törzsszövetség lelkülete, más a gondolkozásunk. Ráadásul fizikumunk, genetikánk is eltér a korábban megszokottól. Mivel ide születni sokszor ajándék is, jelentős azon idegen fajtájú emberek száma, akik előzőleg már magas szinteket értek el saját lelki családjukban. Tanítók, mesterek, guruk voltak, s most magyarok. Így attól függetlenül, hogy indigók-e, vagy sem, rendelkeznek „különleges” képességekkel, ráadásul fajta idegennek érzik magukat. Rájuk is könnyen mondják, hogy indigók, annak ellenére, hogy nem feltétlenül!

Az indigókat különleges képességekkel ruházzák fel, ami igaz is. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy mindenkinek, kivétel nélkül vannak ilyen képességei! Tehát, ha egy fiatal látó, vagy érzékeli az energiát, aurát, akármit, attól még nem feltétlenül indigó.

Például, mint azt mindenki tapasztalhatta a gyermek társadalom gyakran kispéciz magának egy áldozatot, vagy áldozatokat, akiket „szívathat”. Ez a gyermek totálisan társadalmon kívülinek érzi magát. Beilleszkedési problémái végig kísérik útján. Belülre menekül, s kisebbségi komplexust növeszt. Ez a két hatóerő elég erős ahhoz, hogy különleges képességekkel ruházza fel magát. Később, mikor hall az indigóságról, s annak jegyeiről, mivel azok passzolni fognak – annak képzeli magát. Ezt nevezem „kivagyiság indigónak”. Mégpedig azért, mert a kategóriát kitörési pontként fogja fel, s azzal azonosul. Természetesen az alap erőkre nem tudatos, s ebben áll a problémája is. Mivel talált magának valamit, amibe belekapaszkodhat, azt már igen nehezen engedi. Mivel ez a kategória látszólag elegendő indokkal szolgál belső nyomorát illetően, a további keresést rossz esetben abba is hagyja. Sőt mivel kötödése az új szerzeményhez nagyon erős (hiszen úgy érzi mása sincs) körmeszakadtáig ragaszkodik ahhoz. Ez pedig megrekedéssel jár!

Másik álindigó fajta a „divat indigó”. Ezoterikus körökben nagyon is tudnak az indigóság létéről. Erről igen sokat beszélnek. Tudásukat azonban könyvekre alapozzák, s tapasztalataikat (ha vannak) már a könyvekben írtakra vezetik vissza többnyire. Az ilyen ezoterikushoz szülessen akármilyen gyermek, keresse fel őt akármelyik fiatal, azt ő indigónak fogja látni, s ezen érzetét nem lesz rest megosztani áldozatával.
Másik lehetőség, mikor ezoterikus körök egymás közt beszélgetnek, s indigóként nyilatkoznak fiatalabb társaikról, akik aztán ebben a hitben ringatózva adják tovább szedett vetett tudásukat társaiknak, akik szintén indigók szeretnének lenni, s hát azokká is teszik magukat „papíron”.

Mindkét álindigó fajtára jellemző, hogy az indigóságot nem lényükként fogják fel, az számukra nem magától értetődő dolog, mint inkább valamiféle különlegesség. Olyan, mintha dzsedik volnának, vagy angyalok, vagy guruk, a lényeg, hogy embertársaik felé helyezhessék magukat. Még akkor is, ha ezt sosem mondják ki, vagy nincsenek is ennek az egó játszmának a tudatában.

A tömeg ember szereti ezt a játékot. Szereti különlegesnek érezni magát. S van, aki ehhez a színjátékhoz az indigóságot választja.

Az álindigóság létéből fakad egy további félreértés. Azt szokták mondani, az indigók egymást nem tudják elviselni hosszú távon. Hogy ezért nem tud létrejönni indigó közösség. S ráadásul mindezt az egójukra fogják. Nos a dolog a fentiek fényében kicsit másként áll.

Vegyünk egy példát. Összejön egy indigó csapat. Itt szinte mindig lesz indigó és álindigó, de legalábbis ez utóbbi tutira (kell az önigazolás). Az igaz indigó úgy fogja magát érezni ebben a közegben, mint a zseniális színész, aki mellé a legrosszabb ripacsokat állították társul. S lehet ő bármilyen jó, ha a többiek nem tudnak játszani, a színdarab csapnivaló lesz. Saját képességeit sem tudja kibontakoztatni ilyen ellenállásban. Ez pedig nem fog tetszeni neki, s kellemetlen élmény lesz. Ráadásul indigó barátunk átlát a szitán, s érzi, hogy ezekkel a srácokkal valami nagyon nincs rendben. Átérzi az álindigók nyomorúságát, és maga is jó ideig szenved majd ettől a tehertől. Esetleg azt gondolván: „Az indigók tök hülék”

Az álindigók több okból sem szívlelhetik egymást egy csoportban. Például, éppen azért lettek „indigók” mert képtelenek együttműködni ember társaikkal. Vagy azért mert lenézik az embereket. Vagy azért mert különlegesebbnek hiszik magukat a többieknél, vagy mert kevesebbnek. A lényeg azonban az a mélyen tudatuk alatt meghúzódó réteg, amelyik tudja mi az igazság. A lelki ismeret.
Ráadásul olyanok, mint a fal. Mondhatsz nekik bármit, azt fel nem fogják, meg nem értik. A nyitottság náluk luxus. Csak guruknak, szent embereknek, vagy akiket annak hisznek nyílnak meg. De mivel ezek a mesterek sem mesterek többnyire, így csak tovább mélyítik a csacsiság eszményét bennük.

Azt tapasztaltam, ha valódi indigókkal voltam harmónia volt közöttünk. Nyitottak voltunk egymásra. Ez még akkor is állt, ha esetleg ellenszenvvel viseltettem valamelyikőjük iránt.

Aki indigót ismerek, az mind nyitott. A belső világát társaival megosztani képes. Független, érdeklődő, gyors észjárású, tiszta tekintetű, barátságos, segítőkész, ha fiú nőies, ha lány férfias, nemi identitásában mégis magabiztos. Harmonikus személyiség még akkor is, ha gondok gyötrik. (A nemi harmónia nem egyenlő a nemek összeolvadásával.)

Nem állítom, hogy a könyvekben megjelent jellemzők hamisak volnának. El tudom képzelni, hogy igazak. Amiért mégis szükségesnek tartottam ezt a vitairatot, az az, hogy hagyjuk abba a felesleges matricázgatást! Hogy jól gondoljuk meg, kit mivel bélyegzünk, mert nem feltétlenül használ. Talán nem is az igaz indigósághoz szólok, mint inkább az emberekhez.

A valódi indigó előbb utóbb, de biztosan önmagára ébred! Teljesen felesleges mondani neki, hogy ki, mi ő. Ezt meg fogja tapasztalni!

A valódi indigó találkozni fog valódi indigókkal! És közösséget építenek! Ez azonban nem, feltétlenül olyan, mint a szokásos. Meg vannak az eszközeink, hogy akkor is együtt legyünk, ha ezer kilométer van is közöttünk. Félteni e tekintetben sem kell. A magány szintén nem jellemző! Ha igen az nem az indigóságból fakad!

Az álindigókkal sincs semmi baj, had szervezkedjenek, higgyenek, amit csak akarnak. Érezzék rosszul, vagy jól magukat, tök mindegy. Ráadásul ők is indigók kicsit.

Nekünk azt kell megtanulnunk, hogy ne azonosuljunk a felfogottakkal. Érezzük át továbbra is, érezzünk együtt, de már ne önmagunk részeként fogjuk fel a külső erőket!

UI: Ami az indigóságról elhangzott, az áll minden színre, fajra, típusra, ami manapság divatos, ami különlegességet ígér. Gondolok itt a shaumbrára, az angyalokra, a táltosokra, az aranyokra, a kristályokra, a lángőrökre, a fehér testvériségre stb…

A lényeg, az ÚT, az mindig ÖNISMERETTEL kezdődik. Mindannyian ISTENEK VAGYUNK, s mindannyian EGYENLŐK a nap alatt!