Már évekkel ezelőtt olvastam az indigó gyerekekről, tulajdonságaikról, de nem tulajdonítottam nagy jelentőseget neki.
Úgy tűnt Ők egy válogatott szuperszerencsés csapat, akik a lehető legjobb tulajdonságokkal rendelkeznek, adva van nekik, és nem kell megdolgozniuk semmiért.
Ezzel szemben én tele voltam bizonytalansággal, nem éreztem túl jól magam az iskolában, emberek között, és elnézvén a korosztályom tagjait és úgy egészebben az embereket azon gondolkoztam, hogy-hogy a fenébe, kerülök én ide?
Kívülről túlságosan is unalmas, szürke életet éltem, de belül mindig élt valami láng... legbelül a szívemben ereztem egy hívogató huncut érzést,
ami mindig azt sugallta, hogy van itt sokkal több is....és szívbemarkoló jóságot. Nem foglalkoztam sokat vele, mert a környezetem es családom földhözragadt mentalitása leblokkolt.
Néhány nappal ezelőtt tudtam, meg hogy indigó vagyok...
Ezt nem lehet igazan szavakkal kifejezni milyen indigónak, lenni.
Próbálni felszínesen, élni a környezetedben, hogy ne lógj ki közülük,
és miközben rádöbbensz, hogy mennyire más világ el benned kiábrándultan tapasztalod, hogy egyedül vagy és nem értenek meg.
Nekem az a legfájdalmasabb tapasztalatom az egészből, hogy nem láttam értelmét harcolni az értékeimért, a belső világomért, amit nevelőapám módszeresen próbált kiirtani, hanem feladtam a küzdelmet, mert eleget bántott, alázott meg hogy elmenjen a kedvem magamtól.
Utaltam magam, amiért bennem más torvény el gyűlöltem a gyengeségem, az önfeladásom és behódolásom, csak azért hogy benne lehessek egy „családban” hogy tartozhassak valahova.
Feladtam önmagam.
Depressziós lettem, öngyilkosság pulzált mindig a fejemben, öntiprás, öngyalázás.
Ha valami jó, valami értek, akkor miért nem egyértelmű?
Miért kell a poklon keresztülmenni, hogy megnyilvánulhasson?
Olvasom más indigók írásait, hogy nekik sem volt sokkal könnyebb az életük. Kiközösítések, meg nem értettség, depresszió, öngyilkosságok sora.
Nem értem. Még mindig nem értem hogy miért kell hagynunk, hogy ez történjen velünk, ha itt vagyunk jobbá tenni a világot?
Mindannyian felismertük magunkban a küldetés-tudatot, hogy egy Felsőbb Jót szolgálunk, ismerjük a Szív es az Univerzum törvényeit, es a szerint szándékozunk élni, alább nem adván.
Elhatároztam hogy végig megyek ezen a nekem szánt úton, elfedem indigó oldalam erősségeit és az Atyának szentelem az életem.
Lelkileg es szellemileg nagyon rögös úton haladok egy ideje, de szeretném tudatossá tenni a változás értelmet.
Düh, harag es démoni (khm...) indulatok feszítenek időnként... nehéz bírni velük.
Sokunknak csak 24-27 éves korara válik nyilvánvalóvá miért is, van itt... ez az információ rakta fel az i-re a pontot...
ha pulzál benned valami, de nem érted mibenlétet es eredetet, csak várj túrelemmel(tudom ez nem az erősségünk).... az energia mindig a megfelelő időben fedi fel magát és üzenetet.
Köszönöm Gyurinak hogy visszaadta az Életet, és engem az Életnek.
Aznap éjjel volt egy álmom.
Nagyapám, akit a legjobban szerettem jött el hozzám, indigó színű, fényes öltönyben, fiatalon.
Sírva borultam karjaiba, es fizikailag ereztem ölelését.
„Mar régóta vártam erre a pillanatra”- mondta kedvesen....