 Szerelmi háromszög és a Karma!
Az alábbi levelet egy határon túli ismerőstől kaptam, de úgy érzem, a probléma annyira típusos a jelenlegi világunkban, hogy az író beleegyezésével közre adom.
Fogadjátok szeretettel: gyury
A gondjaim egyre szaporodnak és egyre jobban „lehúznak” lelkileg és, mivel nem tudok bármikor átmenni Pestre, azért megfogadtam a nővérem tanácsát.
Röviden vázolom az előzményeket:
. 18 éve vagyok férjnél és kb. 1,5 éve találkoztam egy férfival, aki az első pillanattól kezdve „megfogott„. Azóta egy helyen dolgozunk (mindhárman) és egyre jobban bonyolódik a kapcsolatunk. Már odáig jutottunk, hogy szeretkeztünk is (kis irodai akciók), de az utolsó alaklom óta teljesen megromlott köztünk minden. Ő ugyan azt állítja, hogy nem, csak nem szabad szeretkeznünk, de barátok lehetünk.
Az a baj, hogy nem is annyira a szex hiányzik vele, bár nem tagadom, az jó volt, felemelő, energiát adott. Ami a legjobban bánt az-az, hogy olyan érzésem van, hogy kerül. Nehogy kettesben maradjunk. Mert már „beszólások” vannak a munkában. Ő meg fél, hogy kiderülnek a dolgok. Persze az nem lenne kellemes, sőt! Amikor viszont mondom, hogy találkozzunk valahol máshol, - azt nem.
Most teljesen megmakacsolta magát.[1]
Mert hogy nem szabad! Így kell boldogoknak lennünk, a mostani párjainkkal. De már most se vagyunk, se Ő, sem én. Amilyen erős az akaratereje, Ő képes így leélni az életét, de én nem. Egyre jobban távolodom a férjemtől, aki viszont ragaszkodik hozzám, mint egy kisgyerek.[2.] Szinte terhelő ez a kapaszkodása.
Az a legrosszabb, hogy azzal a férfival nagyon erősen vonzódunk egymáshoz, és amikor már nekem elegem van és megmondom neki, hogy igaz hogy nem így képzeltem el a kapcsolatunk végét, de jobb lesz befejezni, akkor mintha megijedne, hogy elveszít, és megint közeledik. Igaz, hogy nem szexuálisan, azt nem meri, de valahogy mégis nagyon ragaszkodik hozzám.
Én hülye meg megint elhiszem, hogy minden rendben, pedig nincs. [3]
Egyre jobban szenvedek és elveszi minden erőmet, energiámat, életkedvemet. Mérges vagyok magamra és gyűlölöm, hogy ennyire nagy hatással van rám. Hogy ennyire befolyásol, hogyan viselkedik velem.
Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok.
Hogy valahogy megtudjam, miért is ilyen szoros köztünk a kötelék, hogy se veled, se nélküled, elmentem egy regressziós visszavezetésre.. Két alkalom volt és mind a kétszer ugyanabba a korba és ugyanarra a helyre jutottam vissza.
Valamikor a középkorban lehetett és vagy Angliában vagy valahol Írországban.
Megpróbálom érthetően leírni, amit láttam.
Olyan volt, mint egy film, egy mese:
 1. alkalom:
Láttam magam mezítlábasan, szinte rongyokba öltözve egy zöld réten, a közelben valami folyócska volt és egy pici templom.
Mögöttem volt a város, de én a falakon kívül éltem. Biztos nagyon szegények voltunk. Magam ácsorogtam, aztán megjelent egy szőke kisfiú, kb. 6-7 éves, fogta a kezem. Az öcsém volt. Én 16 éves voltam és egyedül neveltem.
Biztos így volt, mert éreztem.
Amikor rákérdeztünk, ki Ő a mostani életemben, akkor azonnal „Zoltán”, a fiam jutott az eszembe.
Lehetséges, hogy az öcsém most a fiam? [4.]
Ilyen van?
Egyszer csak lovas katonák jelentek meg, felkapták az öcsémet és elvitték. Én meg csak álltam, azt hittem, megszakad a szívem és folytak a könnyeim.
Ez után rákérdeztünk, hogy „mentem el” ebből az életemből.
Akkor megjelent előttem egy kép: feküdtem a koporsóban, nem voltam túl öreg, a fejemnél állt egy magas, erős, középkorú férfi. Csak ott állt és nézett rám. Azt hiszem katona volt, de nem vagyok benne biztos. Minden esetre jó módú lehetett, de nem túl gazdag.
A mostani életemben Ő az a férfi, akiről írtam és meséltem is már. Ahogy ott ácsorgott, ismét megjelent egy szőke kisfiú, de nem az öcsém volt, mert kicsi volt, 5-6 éves. Úgy éreztem, hogy a fiam (és a mostani életemben pedig a férjem!) Kézen fogta a férfit, lassan megfordultak és elindultak a közeli erdő felé. Én feküdtem a sírban, és mérhetetlen nyugalmat éreztem, mert tudtam, hogy felneveli a fiamat és gondoskodik róla. De nem az Ő fia volt, az biztos.
 2. alkalom:
Ugyanaz a kor és helyszín.
Már érett nőként láttam magam, viszont. Először a város terén vagy piacán jártam, tele volt idegen emberekkel. Végigmentem rajta és bementem egy kőből épült óriási terembe. Magas falak, magas ablakok, két hosszú fa asztal, melyek korul gazdag urak mulattak. Én, már sokkal szebb ruhában, italt szolgáltam fel. De senkit nem ismertem. Mintha a terem végén két trón lett volna, de üresen álltak.
Utána megint „visszamentem” az idoben, mert láttam, ahogy rongyokban rohanok végig a téren, kergetnek a katonák, de nem akarnak elkapni, csak kergetnek ki, mert hogy ott nincs keresni valóm. Fiatalabb volta, lehettem 16-17, azután, lehetett, hogy elvitték az öcsémet és én teljesen egyedül, maradtam. Amikor kifutottam, ismét az ismerős zöld réten találtam magam. Ott megálltam és sírtam. El voltam keseredve, bámultam a folyót. Egyszer csak a város kapujában (jó vaskos fakapu volt), megjelent ugyanaz a férfi, aki az első alkalommal a koporsómnál állt. De megint nem mozdult, csak állt és nézett rám és éreztem, hogy nagyon szomorú. Mintha bántotta volna, hogy kikergettek, vagy segíteni akart, vagy szeretett, az nem derült ki. Valószínű nem tehetett semmit, mert nem egy társadalmi osztályba tartoztunk. Nem volt szabad! Egy idő után én elindultam a folyó felé, lassan belegázoltam a hideg vízbe. Aztán láttam magam, ahogy visz a víz, hason feküdtem, fehér ruhában. A férfi meg csak állt, nézett, és éreztem, hogy majd megszakad a szíve. Akkor „üzentem” Neki, hogy nem haragszom rá, ne legyen szomorú. Én teljesen nyugodt voltam. Nem éreztem semmi fájdalmat. Először azt hittem, hogy öngyilkos lettem, meghaltam, de aztán eszembe jutott, hogy utána még láttam magam felszolgálni az úri mulatságon. Biztos, hogy meg akartam halni, azért mentem a folyóba, volt olyan érzésem, de úgy látszik mégis túléltem. Hiszen volt egy fiam is később! Férjem nem volt. Úgy látszik egész akkori életemben mindig egyedül voltam, csak magamra számíthatta, senkim se volt. Se szüleim, se férjem. A testvéremet meg elvitték a katonák.
Hát ennyi. Megpróbálom még egyszer összerakni a szereplőket:
Előző életemben OCSÉM = mostani életemben FIAM
Előző életemben FIAM = mostani életemben FÉRJEM
Előző életemben FÉRFI = mostani életemben FÉRFI (akivel összetalálkoztunk)
Nem nagy hülyeség, amiket írtam? [5.]
Ha elkezdek rajta ésszel gondolkodni, akkor eszembe jut, hátha csak valahogy bemagyaráztam magamnak.
Közben, meg TUDOM, hogy így volt. [6.]
Csak annyira hihetetlen, hogy ennyire összevágnak a dolgok.
Megint összetalálkoztunk mi hárman: a férjem, a férfi és én. És valahogy nagyon össze vagyunk kötve. Én minkét férfival, egyiktől se tudok „szabadulni„, de a két férfit is szoros kötelék tartja össze.
Ezért kellene segítség. Hogy tudjam, van-e még valami dolgom azzal a férfival, vagy csak ennyi volt.
Egy kis szerelem egy kis (nagy) szenvedéssel. Vagy van értelme „harcolni„ ezért a kapcsolatért? De a férjemet se tudom elhagyni (előző életemben a fiam volt és meghaltam, így elhagytam ).
Most ott tartok, hogy tervezem a felmondásomat, hogy valami hátha megoldódik. Megint „elmegyek„ a férfi meg csak szótlanul hagyja, hogy menjek. Pedig tudom, hogy nagyon szeretne velem lenni.
De megint NEM SZABAD! Mint akkor.
Van olyan rossz érzésem, hogy ugyanazokat a hibákat követjük majd el, mint az előző életünkben. [7.]
Én feladom, Ő meg hagyja, hogy így legyen. Inkább szenved. Pedig abban az életünkben se tudott elszakadni tőlem, hiszen visszajött, amikor meghaltam...
Még, ami érdekes lehet, az-az, hogy igaz, hogy készülök el a munkából (egyébként amúgy is utálom), de szeptembertől együtt akarunk járni iskolába. És valahogy nagyon olyan érzésem van, hogy ez a helyes út, hogy így tudunk majd összejönni. Mindketten akarjuk, pedig a nélkül a végzettség nélkül is nyugodtan dolgozhatnánk, de valami húz minket oda. Én se akarok egyedül menni, Ő meg aztán végképp. Pedig a féltékeny felesége előtt titkolni kell, hogy együtt megyünk. Neki nagyobb szüksége van erre az iskolára, mint nekem. Javasoltam is, hogy akkor menjen el egyedül, én félreállok, de nélkülem, nem akar menni. Szerintem annyira egyértelmű, csak nem merem elhinni. Azt se merem elhinni, hogy sikerülni fog, még annyi minden közbe jöhet és elronthatja a terveimet.
 Már tanácstalan vagyok, ezért is fordulok hozzád.
Nővéremnek írtam, hogy februárban el tudnék menni Pestre hozzád.
Köszönöm, hogy meghallgattál, remélem nem túl zavaros a történetem.
Olyan jó valakinek elmondani.
Még szerencse, hogy nővéremmel tudok erről beszélgetni. Sok év után végre „egymásra találtunk”.
Ha tudsz, kérlek, válaszolj.
Marcella
Kedves Marcella!
Csak a fentieket kommentálom, és majd ha ismét találkozunk személyesen, remélem azt is a fentiekhez hasonlóan megosztod a honlap olvasóival.
[1.] Én úgy gondolom, a mai világban a férfiak sokkal jobban elnyomják az érzelmeiket, a vágyaikat, mint a nők, ebből van a sok szív, és érrendszeri probléma.
[2.] A probléma gyökere a férj édesanyjával kapcsolatos.
[3.] Dr. Csernus: A Nő című könyve sokat segít ezeknek a dolgoknak a megértésében.
[4.] Többnyire ezek az érzések teljesen valóságosak.
[5.] Nem!
[6.] Ez a lényeg!
[7.] Vagyunk még ezzel jópáran, de ez a karma lényege.
Én meg köszönöm, hogy megosztottad az érzéseidet, élményidet az Asztrálutazás.hu olvasóival, és aki épen hasonló cipőben jár mint Te – új erőt meríthet abból, hogy másnál is vannak olyan érzések, amiket nem lehet elfojtani, és nem tudomásul venni.
Várjuk a folytatást, ölel: gyury
|
