Metatron arkangyal

„Életcélod szoros kapcsolatban áll a gyermekek segítésével és tanításával. Azért vagy itt, hogy segíts nekik megőrizni és továbbfejleszteni pszichikus és szellemi adottságaikat. Tanítsd meg a felnőtteknek, hogyan lehet e különleges gyerekeket természetes módon, gyógyszerek nélkül nevelni. A apró kristály- és a valamicskét idősebb indigógyerekek fontosak a bolygó jövőjének szempontjából. Te segíthetsz nekik fényes jövőt biztosítani, és én ebben melletted állok.”

Ha szeretünk gyerekekkel foglalkozni (a sajátjainkkal vagy általában véve), olyan feladatot kérjünk Metatrontól, amelyben kibontakoztathatjuk természetes tehetségünket, és amely megfelel az érdeklődésünknek. Metatron elsősorban a pszichikus képességekkel megáldott és az érzékeny gyerekekkel törődik, és útbaigazít ja a felnőtteket, hogyan lehetnek az apróságok támaszai. Ha több időre, pénzre, ötletre, ismeretségre vagy bármilyen más segítségre van szükségünk ehhez a feladathoz, folyamodjunk Metatronhoz. Ő segít szükségleteink megoldásában, így teljes figyelmünket az ő szeretett kristály- és indigógyermekeinek szentelhetjük.

Richard Bach: Illúziók

Egy Mester volt eljövendő a Földre, aki Indiana szent földjén született, és a titokzatos dombok között nevelkedett, Fort Wayne-től keletre.
A Mester az indianai iskolákban tanulgatta, amit világunkról tudni kell, aztán később, ahogy cseperedett, megismerkedett választott foglalkozása, az autószerelés mesterségével.
Ám a Mester tanult már más országokról, más iskolákban is, korábban élt más életei során. Emlékezett is mindenre, és az emlékek bölccsé és erőssé tették, amit mások is megláttak benne, és eljöttek hozzá, hogy tanácsot kérjenek tőle.
A Mester hitt abban, hogy hatalmában áll segíteni magán és az egész emberiségen, és mert hitt benne, így is volt, ezért aztán mások is felismerték a hatalmát, és felkeresték, orvosolná gondjaikat, és sok betegségükből gyógyítaná ki őket.
A Mester hitt abban, hogy jó az, ha minden ember Isten fiának tekinti magát, és mert hitt benne, úgy is volt, és a műhelyekbe meg a garázsokba, amelyekben dolgozott, rengetegen eljöttek, zsúfolásig megteltek olyan emberekkel, akik mind a Mester tanítását akarták hallani, és arra vágytak, hogy megérintse őket, és künn az utcán is tolongott a tömeg, abban a reményben, hogy ha a Mester elmegy közöttük, és az árnyéka egy pillanatra végiglebben rajtuk, ettől majd megváltozik az életük.
És történt, hogy a sok-sok ember miatt a művezetők és a műhelyek tulajdonosai sorra felszólították a Mestert, tenné le a szerszámot és menne az útjára, mivel a körülötte tolongóktól sem ő, sem a többi szerelő nem tud dolgozni a javításra váró automobilokon.
Így történt, hogy a Mester kiment a városokból, vidékre, az emberek pedig, akik utána mentek, Messiásnak kezdték szólítani és csodatevőként emlegetni; és mert hittek abban, amit mondtak, úgy is volt.
Ha a Mester beszélt hozzájuk és közben kitört a zivatar, egyetlen csepp eső sem hullott az őt hallgatók fejére; aki a legtávolabb volt tőle, az is oly tisztán hallotta minden szavát, akár az elülső sorokban állók, hiába dörgött és villámlott. És a Mester mindig példabeszédekben szólt az emberekhez.
És így beszélt hozzájuk: - Mindannyiunknak hatalmunkban áll választani egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szabadság és szolgaság között. A miénk a döntés, nem pedig bárki másé.
Megszólalt erre egy molnárlegény, és azt mondta: - Te könnyen beszélsz, Mester, mert terád gondot viselnek, nem úgy, mint ránk, és neked nem kell a mindennapi betevődért gürcölnöd, mint nékünk. Ebben a mi világunkban az embernek keményen meg kell dolgoznia a megélhetéséért.
A Mester felelt neki, mondván: - Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."
A többi lény kinevette, és azt mondták: „Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág, és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: „Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"
És a sodródó így szólott: „Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."
De ők csak egyre azt kiáltozták: „Megváltó", és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.
És történt, hogy amikor látta, a tömeg napról napra erősebben szorongatja, egyre közelebb nyomulnak hozzá, és látta, hogy mind vadabbul akarják kényszeríteni, hogy szünet nélkül gyógyítsa, és csodákkal halmozza el őket, hogy tanuljon helyettük, és az ő életüket élje, azon a napon a Mester egymaga felment egy elhagyatott dombtetőre, és ott imádkozni kezdett.
És azt mondotta az ő szívében: Örökkévaló Tündöklő Lét, ha Te is úgy akarod, múljék el tőlem ez a pohár, engedd, hogy feladjam ezt a lehetetlen vállalkozást. Egyetlen egy lélek helyett sem élhetem az ő életét, mégis tízezrek követelnék ezt tőlem. Nagyon sajnálom, hogy hagytam, hogy mindez megtörténjék. Ha Te is úgy akarod, engedd, hogy visszatérjek a gépeimhez meg a szerszámaimhoz, és ugyanúgy élhessek, mint a többi ember."
És akkor ott a dombtetőn egy hang szólott hozzá, sem nem férfié, sem nem asszonyé, sem hangos nem volt, sem halk, egy végtelenül szeretetteljes hang. És a hang azt mondotta neki: „Ne az én akaratom, hanem a tiéd teljesüljön, mert ami a te akaratod, számodra az az én akaratom is. Járd hát utadat, akár a többi ember, és légy boldog a Földön."
Ezeket hallván a Mestert öröm fogta el, és köszönetet rebegett, és miközben lejött a dombtetőről, egy kis munkadalocskát dúdolgatott. És amikor körülfogta a siránkozó tömeg, és könyörögni kezdtek, hogy gyógyítson, és tanuljon helyettük, és napi huszonnégy órán át hallgassa panaszaikat, és csodákkal szórakoztassa őket, rámosolygott a sokaságra, és kedvesen azt mondta nekik: - Abbahagytam.
A sokaság meglepetésében egy pillanatra megnémult.
És ő így szólt hozzájuk: - Ha egy ember azt mondja Istennek, hogy mindeneknél nagyobb vágya a szenvedő világon segíteni, bármekkora árat kell is ezért fizetnie, és Isten válaszol neki, és megmondja, mit kell tennie, vajon úgy kell-e cselekednie az embernek, ahogyan Istentől hallotta?
- Természetesen, Mester - kiáltotta a tömeg. - Örömmel kell elszenvednie akár a pokol kínjait is, ha egyszer Isten így kívánta!
- Mit sem számít, mekkorák a kínok, vagy hogy mekkora a feladat, amelyet kapott?
- Ha Isten kívánja így, tisztelet annak, akit felakasztanak, dicsőség, akit keresztre feszítenek és megégetnek - felelték.
- És mit tennétek akkor - kérdezte a Mester a sokaságtól -, ha Isten maga közvetlenül hozzátok szólna, és azt mondaná: - MEGPARANCSOLOM, HOGY LÉGY BOLDOG, AMÍG CSAK ÉLSZ E VILÁGON! Akkor mit tennétek?
És a sokaság hallgatott, néma csönd borult a dombvidékre, a völgyekre, amelyeket a tömeg ellepett.
És a csöndben felhangzott a Mester szava: - Boldogságunk útján találhatunk rá a tanulnivalóra, amelynek kedvéért ezt a létidőt választottuk. Ezt tanultam én a mai napon, és úgy döntöttem, hogy elhagylak benneteket, járja ki-ki a maga útját, úgy, ahogyan az neki tetszik.
És a Mester elindult a maga útján, áthaladt a tömegen, és otthagyta őket, és visszatért az emberek és a gépek hétköznapi világába.

Változások férfi szemmel

Egy előző alkalommal főként a nőkről beszéltünk a változással kapcsolatban, de többen megjegyezték, hogy amit leírtunk, a férfiakra is igaz. Így van. Azonban a férfiak mégis másként élik meg mind az idő múlását, mind pedig azt, hogy megfelelnek-e vagy sem az adott kor sugallta férfiideálnak. Ma túl nagy a hangsúly a külsőn, de talán épp ez a külsőre hangsúlyozott modern világ figyel oda a legjobban egy férfi belső értékeire. Míg a nőknél valóban a külső az elsődleges önmegítélési szempont, addig a férfiakat a nők is leginkább belső értékeik alapján rakják sorba. Így meglehet, hogy egy férfi a külseje alapján előkelő figyelemre tesz szert a nők körében, azonban mégis háttérbe szorulhat, ha komoly kapcsolatról van szó.
Leegyszerűsítve a klasszikus férfi kép az erős harcos, vagy a bölcs pap legalapvetőbb archetípusát hordozza magában. Nyilván a fiatalabb korra a harcosság jellemző. A férfi megküzdve a kihívásokkal, sőt maga keresve azokat önmagának és a világnak is bizonyítja a rátermettségét, életre valóságát, erejét és ügyességét. Ez a mai korban is így van, csak talán ma kevésbé a fizikai kihívások azok, amelyekben bizonyítani tudnánk. Ám ugyanilyen harcmező számunkra a munkahely. Mivel azonban a mai gyerekek a legkevésbé sem kapnak megfelelő mintát arról, hogy milyen egy igazi férfi, ezért nem biztos, hogy tudni fogják, hogyan viselkedjenek a "harcban", amit pl. a munkahelyükön vívnak. Itt most nem a munkatársakkal vívott csatákról beszélünk, mivel ebben a példában a munkatársak lennének a társak a harcban is. Az a helyzet azonban, hogy a legtöbb ember a csatát nem a megfelelő ellenféllel vívja, hanem a saját csapattársaival. Ennek pusztán az-az oka, hogy nem tudjuk, hogy miért küzdünk. Azt hisszük, hogy az előkelőbb helyért, a magasabb fizetésért, vagy a pozícióért küzdünk. Ez azonban csak a látszat. Egy munkahelyen mindenképpen lesz olyan, aki vezető lesz, és lesznek beosztottak. Ez a helyzet. Mi valójában azzal küzdünk, hogy nem fogadjuk el azt, hogy mi melyik helyen állnánk meg legjobban a helyünket. Még ha arról is álmodunk, hogy milyen jó lenne, ha mi állnánk az élen, elfelejtjük azt, hogy az milyen felelősséggel jár, és főképpen azt, hogy a szükséges képességek megvannak-e bennünk. Számtalan ember kerül konfliktusba önmagával azért, mert olyan szerepet tölt be a munkhelyén, a társadalomban vagy az életben, ami egyáltalán nem az ő alkatára van írva. Azonban nem tudnak ebből a szerepből kilépni, mert nem elég bátrak ahhoz, hogy más utat válasszanak. Épp a bátorságnak ez a hiánya vitte őket oda, hogy abban, amiben most vannak, még ha látszólag sikeresek is, nem érzik jól magukat és nap, mint nap szenvednek ettől. Néha talán még fel is tesszük magunkban a kérdést, hogy mit tegyünk, hogy jólérezzük magunkat, de aztán nem lépünk tovább. Végül eltelik egy halom év. Lehet, hogy vannak olyanok, akik halálukig nem néznek szembe azzal, hogy mit alkottak egész életükben, de azért néhányan mégis megteszik ezt. És ha a fiatal kor meg is engedi, hogy harcosságunkban ne azt csináljuk, amit igazán szeretnénk, mire bölcs pappá válunk, addigra túl kell lépni ezen. A bölcsesség útja az önelfogadás útja is. Az élet elfogadásáé. Ha vezető szerepben vagyunk, és nem vagyunk alkalmasak rá, és ez akkor is így van, ha nem érezzük magunkat jól a szerepben, hiába csináljuk jól, akkor változtatnunk kell. Talán mindig is jobban szerettünk volna egyszerűen asztalosok lenni, vagy valami ilyesmi, ahol az ember magában lehet és elmélyedve kétkezi munkát, végezhet. Hallok olyanokról, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy változtassanak.
Ahogy tehát telik az idő, egy férfi számára fontos volna, hogy foglalkozzon azzal, hogy mit tett hozzá a világhoz, amitől az jobbá, többé, szebbé vált. Számot kell vetnünk azzal is, hogy amit teszünk, azt milyen godolatokkal és érzésekkel tettük. Mert hiába vagyunk orvosok, vagy segítünk másokon az árvízeknél, ha közben ellenérzés, rosszindulat, máshova vágyás ébred bennünk, akkor a világot akkor sem tesszük jobbá, az embereken akkor sem segítünk, ha az a munkánk, ha látszólag azt csináljuk. Mert egy olyan ember, aki mások segítségére van, akkor segít igazán, ha béke és együttérzés, de nem szánalom vagy harag van a szívében. Találkoztam már olyan orvossal, aki megvetéssel fordult a betegei felé, találkoztam olyan pappal, aki zavartabb és hataloméhesebb volt, mint a gyülekezete, és láttam már olyan katonát, aki összeroppant a fegyver súlya alatt. Vajon ők azt teszik-e, ami a feladatuk lenne?
És te?
A jóga, a személyiségfejlesztés, az ezoterikus gondolkodás elsajátítása, alapvetően nem a gyávák útja.
Egy harcos út, amin szembe kell néznünk magunkkal, a saját hibáinkkal, az egónk diktálta önzéssel és korlátoltsággal. De egyben eszköz is arra, hogy túllépjünk ezeken.
Eszköz.