 "Gondolom, gyújtok egy kicsike lángot, S ha mindannyian élesztgetitek, Istápoljátok, Meglehet akkora tűz keletkezik belőle, Hogy az egész világot beragyogja a fénye!" (Dürer) A kislány békésen süppedt szeretett ágyikójának puha párnái közé. Egész nap játszott, és most nagyon fáradt volt, szempillái ólomként húzódtak lefelé. Tudta, ma is nagyon jót fog aludni. Reggel pedig újult erővel rohan vissza a rétre, hogy barátnőivel önfeledten folytassa majd mai szórakozását. Nem kellett sok, hamar álomba zuhant, szőkés tincsei szétszórtan hevertek a paplan és a párnák dimbes-dombos útvesztői között.
Aztán össze-mosódott minden, mérhetetlen béke és végtelen nyugalom költözött a holnapi játszás helyébe. A kislány hirtelen azt vette észre, hogy lebeg. Furcsán kellemes érzés volt, olyan könnyű és meleg; noha amikor végignézett önmagán, azt látta, hogy megvan mindene: a lába, a karja,(bár furcsán átlátszó volt) képes volt tapintani saját fürtjeit és érezni önnön bőrét is. Az egész mégis olyan meseszerűnek tűnt. Mikor körülnézett, a szobáját látta, de ez mégsem a megszokott szoba volt ám: az ágy és a tárgyak megvoltak, de érdekes módon minden áttetszőnek, csodálatosan sugárzónak tűnt. Minden tárgy és jelenség csodálatos energiából szőtt fényben pompázott, olyan szépen, hogy ő bizony képes lett volna saját ágyát órákig szemlélni. A kislány szava elállt a látvány gyönyörűségétől. De az idő is furcsa volt… valahogy NEM VOLT… a valóság békés volt és időtlen. Nem érzett félelmet, még csak meg sem ijedt, épp ellenkezőleg: még soha sohasem érezte magát ennyire jól, furcsán bizsergően. MINDEN OLYAN GYÖNYÖRŰ VOLT !!! A tárgyak csodálatos fényt sugároztak, minta minden élt és lélegzett volna körülötte, beleértve az élettelen dolgokat is. A mesékben pont ilyennek képzelte el Csoda-országot… és most itt van! Mindig tudta, hogy létezik, és azt is, hogy ő egyszer el fog ide jutni. Ámulattal, vegyes mosollyal az arcán „elindult” kis szobájának ajtaja felé, hogy megkezdje élete legnagyobb kalandját. Az volt az érzése: nem lépkedett, hanem siklott ebben az elképesztően csodás világban, ahol minden mintha színes fényből épült volna fel… Már csordultig telt izgalommal, hogy a házból kiszökve megpillanthassa a csillagokat és a holdat –vajon azok is átváltoztak? – amikor egy hangot hallott a fejében. Nem tudta megmondani honnan jött, olyan volt, mintha az egyszerre érkezett volna minden irányból. A hang betöltötte az egész lényét, pedig mindössze egy rövidke szó „hallatszott”: Gyere!
Aztán újra sötétségbe borult minden. Csend és Semmi. Körülölel. Mintha gyorsan utazna, de nagyon gyorsan, össze-vissza alaktalan és súlytalan érzéssel… majd tudja, hogy megérkezett, mert újra csend van. Csend és Semmi. Kinyitja a szemét, és egy aszteroida-szerű sziklát lát maga előtt, mely kényelmesen úszik azt és minden mást körülöl ölelő Semmiben. Vörös, Gyönyörűen sugárzó ködfelhő úszik a háttérben –talán egy gázfelhő valahol távol - ezernyi és ezernyi csillag pontszerűen sugárzó fénye festi meg a végtelen Űr mindenségét. Ő maga is lebeg, mint minden más.. Végtelen béke és szépség, megfoghatatlan nyugalom árad mindenhonnan. A kislánynak egyetlen szó eszébe: Létezés. A sziklán, vele szemben egy alak ücsörög. Ember formájú, de rendkívül fényes és sugárzó alakja több színben sugárzik, mely színek egymásba olvadva szemkápráztató táncot járnak. A kislány az alakra néz, akiből mérhetetlen szeret és béke és sugárzik. Ő ismer őt! Igen, nem tudja honnan, de ő ismeri őt!!! Úgy várta már, hogy találkozzanak! Oly’ régóta !!! Az alak mozdulatlanul ül, s közben minden olyan időtlen, végtelenül csendes és fenségesen szép… A kislány elindul az alak felé, majd előtte megáll. Szótlan csend. Állnak így egy darabig, néma csendben. Az entitás arcvonásai felismerhetőek, szája széles mosolyra húzódik. A kislány viszonozza a mosolyt, legszívesebben szorosan ölelné azt a lényt, akit annyira ismer és szeret, de mégis, így, most látja először. Abban a néma szürreális csodában, újra hang csendül a kislány fejében, olyan hang, mely csordultig van szeretettel és boldogsággal. Szia! – visszhangzik a hangtalan köszönés a kislány tudatában. Szia! Beszélgetünk? – kérdezi némán az Entitás. Persze, örömmel! – csillannak fel mohón a kislány szemei. Hogy vagy? Nagyon jól, furcsán, de nagyon jól! Itt olyan békés minden, meg olyan szép, nézz, körül minden úszik a semmiben és csodás színek vannak! Az egész olyan mintha festették volna…!!! Ez is szobám is… mint egy gyönyörű, élő festmény, ami olyan békés… - sóhajtott a lány boldogan.
Az entitás mosolya, ha lehet, még szélesebbre húzódik. Igen, valóban szép, örülök, hogy tetszik – hallatszott a válasz. – Azt tudod, hogy miért vagy itt? Nem… csak azt, hogy mindig vártam, hogy itt legyek. És téged is ismerlek… valahonnan… ráadásul jó régóta. Anyánál és apánál is régebb óta ismerlek… Persze hogy ismersz. Sokat beszélgetünk. Akkor, amikor alszom ugye? Igen, akkor tudsz kapcsolatba lépni velem. Te kérted, hogy találkozzunk, most itt vagyunk –mosolygott szüntelenül a fényes alak. Értem… gondolkozott hangosan a kislány - Ez a világ olyan gyönyörű és mesés, …. jó itt lenni. Tudod mit, kérdezhetek?
Az entitás szemei jókedvű érdeklődést tükröztek, talán még egy kuncogás-szerű hang is elhagyta volna a száját, ha lettek volna hangok abban a közegben, amiben éppen tartózkodtak. Persze kérdezz, azért vagy itt! Jó… ez a világ egy álom, ugye? Igen. Tehát ez nem az igazi ugye? Attól függ, hogy érted, hogy igazi. Hát az az igazi, amiben ágyam van, olyan kemény, fakó tudod, nem ez a szépséges színes lebegős, mint ebben az álomban. Az igazi, amiben Apa és Anya van, és néha veszekednek. Meg szomorúak az emberek, sokat kell dolgozni, és vannak rossz dolgok. Itt Ilyen nincs, itt minden szép és olyan tökéletes… ezért szeretek ide jönni. Csak vártam, hogy végre találkozzunk és mesélj nekem erről az egész helyről, hogy kerülhetnék ide állandóra, és hogy hozhatnám ide az ágyamat, Apát meg Any… Várj egy picit. Jó… Szóval ők nem jöhetnek? Tudtam… mondd,… ugye jöhetnek? Mindenki jöhet. De ha az valóság, ez meg csak álom, akkor előbb-utóbb vissza kell mennünk oda, mármint amikor felébredünk és az nem jó… És mivel én már volta itt, én nem akarok oda többet vissza-menni… kérlek, segíts! Amit te valóságnak nevezel, az szintén csak egy álom. S mivel ez itt sokkal kellemesebb, természetes hogy ide szeretnél „jönni”. Valójában, mindenki „ide szeretne jönni”. De lehetséges ez? Jöhetnek? Lehetne az, hogy minden ember ezt lássa, és minden ember ebben a világban éljen? Mivel mindkettő, álom ezért természetesen lehetséges. Mivel ti emberek, szabad lények vagytok, ti választhatjátok meg melyikben szeretnétek élni. De akkor miért nem él itt mindenki? Miért van mindenki abban sötét sűrű világban? Itt minden fényes és sokkal szebb, és ez az érzés… olyan boldog vagyok, amikor itt vagyok!!!! Tudom - kacsintott empatikusan a fénylény. Ez a boldogság az alapvető tulajdonságotok, mégis oly kevesen éltek benne… egyelőre. Válaszolva kérdésedre, azért vagytok a „sötétben” mert nem tudjátok, hogy létezik a „fényes” világ is. Valahogy mindannyian sejtitek: ez a csoda létezik, ám elég régóta éltek a másikban ahhoz, hogy mindez álomnak tűnjön. Én értem. Én tudom ez a csoda valóság… De anya és apa hogyan érthetné meg? Akarom, hogy ők is értsék… olyan jó lenne… de én nem tudom elmagyarázni nekik… kérlek, segíts!!! Igen, te még emlékszel arra, hogy valójában mind ebből a világból származtok, s mikor még „kicsik” vagytok, kapcsolatban is maradtok az Otthonotokkal. De aztán jönnek a feladatok… Milyen feladatok és miért jönnek? Feladatok, amelyek megoldásra várnak, olyan feladatok, amelyeket önként vállaltatok, ti magatok. Miért? – Merengett a kislány, komolyan próbálva megérteni a hallottakat. – Miért nekem mondod el ezt? Képes vagyok én ezt valahogy megérteni, képes vagyok én valahogy segíteni? Igen, ti „kisgyerekek” nagyon is fogékonyak vagytok az igazság felismerésére. Azért mesélem neked, mert gyermeki ártatlansággal és egy kis szeretettel bárki a világodból megértheti azt a jókora változást, ami előtt a fajotok áll. A mi fajunk? Akkor te nem vagy ember? Nekem emberinek tűnsz, olyan az alakod, mint most az enyém… szép fényes… Valaha ember voltam. Olyan, mint te, vagy bárki más ott lent. – Ezzel az entitás a kislány háta mögé mutatott.
A kislány megfordult, követte a fénylény kinyújtott karját és ujját. Ha tudott volna hangot kiadni magából, most minden bizonnyal óriásit nyögött volna a meglepetéstől, az ámulattól, és attól a leírhatatlan gyönyörűségtől, ami a szeme elé tárult. A háta mögött és alatt, Az Univerzum hatalmas terében ott lebegett egy bolygó. A végtelen űr sötétjében ott úszott egy csodálatos, kék bolygó. Hatalmas azúrkék aurája csak úgy sugárzott az égitest körül, kristályos energiaminták – felhők – tekeregtek légkörében s takarták egyes részeit, míg vibráló, sárgás, zöldes és barnás foltok jelezték a bolygó száraz területeit. Ám nem hasonlított ez a bolygó cseppet sem arra a Földre, melyet a televízióban látott, melyet űrhajósok készítettek a Föld nevű égitestről. Ez bolygó sokkalta szebb, élettel telibb volt, csak úgy vibrált a különböző színű és mintájú energia képződményektől. Ennek a bolygónak minden porcikája örvénylő színes energia-formákban táncolt, kék aurája pedig messze sugározta fenséges fényét a végtelen fekete Univerzumba. A kislány soha életében nem látott még ilyen szépet. Könnyek jelentek meg arcán mozdulatlanul fürkészte az előtte álló csodát. Ez az Otthonunk? Igen. Akkor miért nem ilyennek látjuk? Mondd meg, miért nem ilyennek látjuk!??? Nem mondom, AZ A FÖLD is szép lehet az űrből, de EZ… ezt mindenkinek látnia kell!!!! Kérlek, segíts, hogy mindenki lássa ezt!!! – ragadtatta el magát a kislány újra, s a lény felé fordult, könyörgő, de végtelenül boldog szemekkel, majd egyre nagyobb lendülettel küldte ki a mondanivalóját tartalmazó gondolathullámokat az entitás felé. Kérlek, segíts, hogy mindenki EZT A FÖLDET LÁSSA!
A kislányt izgalommal vegyes boldogság töltötte el. Ehhez a Földhöz képest miért olyan szürke minden a „másikban”??? A kislány szinte követelte a választ. Az Entitás végtelen nyugalmat és boldogságot sugárzó szemébe talán most először némi szomorúság is csöppent, de csak egy pillanatra, aztán újult erővel sugározza a vidámságot, mélységes szeretetet és határtalan bölcsességet tovább. Azért, mert ti emberek, összességében még nem értitek a Teremtést. Ha úgy tetszik, nem értitek a teremtés energiáit. Azt az energiát, amely a Létezésben minden láthatót és érzékelhetőt, valamint minden észlelésen túli létezőt is, alkot. Nem, nem értitek ezt, az energiát. Még! – Mosolyodott el szívből a fénylény, szeme olyasmi boldogságot tükrözött, amit leginkább földöntúli jelzővel lehetne illetni. Akkor magyarázd el kérlek!! Segíts légy szíves, hogy megértsük! Tudom, te szereted az embereket, érzem rajtad, te olyan erős és hatalmas vagy, ezt is érzem. Te segíthetnél !!! Tudom !! – indult meg újra kislány gondolat-rohama. Erős és hatalmas ?? – nevetett az Entitás. – Csak annyira vagyok erős és hatalmas, amennyire te magad, vagy akár bármelyikőtök ott lent. Igen, az igaz, azért jöttem, hogy segítsek. Meg még sokan mások rajtam kívül. Több ilyen is van, mint te? Úúú, velük is találkozhatom?? Légysziii... úgy akarom!!
A fénylény láthatóan jól szórakozott, egész lénye mosolygott a kislány lelkes szavain és viselkedésén. Igen többen vagyunk, velük is találkozhatsz majd. Mindegyikünk, úgymond, máshoz ért –nevetett most még jó-ízűbben az entitás. – De, ugye azt akartad kérdezni, miért nem látjátok így a Földet, dolgokat és a tárgyakat, ahogy most te? Igen!!! Erre válaszolj, nekem kérlek!!! – a kislány szinte könyörgő szemei el sem mozdultak az Entitás sokszínű, gyönyörűen hullámzó energia-formájáról. Rendben elmondom. De tudod mit? Gyere, ülj ide mellém erre a sziklára. Ne félj, jó meleg, mosolygott kedvesen a fénylény… belekezdett lassan, mindig mosolyogva, belekezdett a mondandójába..
|
