Peonia

A Szeretet van.
Egyszerűen létezik.
Nem kell megteremteni, megszolgálni, megérdemelni és kiérdemelni és ugyanígy nem lehet elveszíteni.

Isten maga a Fény és a Szeretet.

Szavak.
Szavak...amíg meg nem élem.

Amíg a Szeretetet át nem engedem magamon, hogy megnyilvánulhasson általam. És a Fény felragyogjon a megnyilvánult Szeretet által.

Gondoltokban, szavakban és tettekben.

Egy kicsi történet kering bennem, reggel óta:
Ritkán látom a szüleimet, távol élünk földrajzilag. Távol vagyunk életszemléletben is.
A Szeretet mégis valós. Nem azért mert benne van a Parancsolatokban, hanem mert megengedem maganak, hogy szeressem őket.
Mert elfogadtam a nem elfogladásukat.
Ennek ellenére nem mindig felhőtlenek az ott töltött napok.
Ezt is elfogadtam. Játszmák...jót akarnak, a maguk tapasztalata, hite szerint.
És mégis, elég keresni a lehetőséget és a Szeretet áramlik. Ha hagyom.

Leginkább az ételekkel szeretnének kedveskedni...engem ez a téma nagyon nem érdekel.
Ezért sokszor okoztam csalódást visszautasított "hazai" által.
Mivel szeretem a joghurtot, televeszik a hűtőt vele.
Csakhogy nem mindig van rá gusztusom. És elutasítom.

És észrevettem anyukám arcán valamit...valami olyan fájdalmat, ami szíven ütött. Ugyan, egy hülye joghurt! Gondoltam, nehogy ilyenekből csinálnak gondot.
Csakhogy a tekintete...a szívemben más Hang szólalt meg!
Mit tesz most a Szeretet? Mit tesz?

És rájöttem: a joghurt nagyon nagy dolog.

Mikor anyu bejött, kértem, hozna-e be mégis?
Kérdezte:milyet? Majdnem rávágtam: mindegy.
De nem! Nem mindegy! Nekem válogatták a pultból, melyiket szerethetem, vajon?
Elsorolta, milyenek vannak és én választottam.
Amikor kiment és el kezdtem enni az áfonyás joghurtot, hirtelen valami megnyílt!
Elöntött egy óriási hullám, a szívem kitágult a torkom összeszorult!

A szemem könnyes lett és rájöttem, amit eszek...amit eszek...maga a Szeretet.

És Isten átölelt, mert beengedtem.