Egyik utazásom során különös élményben volt részem. Egy frissen nyílt dimenzió kapun át léptem ki hétköznapi tudatosságom világából. A túl oldalon egy sötét, rendkívül tömörnek tetsző bolygó látszódott, melynek közepét egy fekete – áttetsző cső szelte át.
Bementem.
Átjutva egy sárgás – vöröses fényben izzó lángtenger fogadott, s benne Gábor arkangyal. A pokolban járunk, villant át tudatomon. Őszintén szólva, jól esett ott lennem. Körbenéztem. Egyik oldalamon egy csoport jajveszékelő emberre lettem figyelmes, akik a kínok kínjait élték át a tűzben. Az égő hűs fájdalma, a lélek gyötrelmes szenvedése süvített végig a lángtengeren.
Tekintetem, most egy meditációjában elmerült jógi szerű alakra tévédt. Teljes nyugalomban, rezzenéstelen arccal ült a tűzben. „A benne lévő salakot égeti” – jött a sugallat. Békés, csendes megjelenése elárulta fájdalommentességét. Csak ült ott és tisztult békésen, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tenné, épp csak egy lángtenger kellős közepén.
Érzékeltem egy harmadik csoportot is, ahová magamat is soroltam. Egy figyelő tudatos jelenlét voltunk. Csendes szemlélődés, akiket a tűz nem érint. Nem kínoz, nem tisztít, csak van. S ahogyan én is, úgy ezek a szemlélődők mind, tovább repültek e lángtengeren, túl a poklon, egy újabb világ felé…