 Mottó: Nagyon fontos, hogy megéljük a pillanatot, és azon keresztül felismerhessük a múlt a jelen és a jövő összefüggéseit.gyuri
Összefüggések
Élménybeszámoló egy Regressziós tréning után 3 héttel.
Az alábbi beszámoló élményei 3 héttel ezelőtt éltük át „Abigéllel” köszönet néki, hogy leírta, és megosztja mindnyájunkkal.
2007 március 7.
gyuri
Bár egy ideje már foglalkozom, nyitottá váltam, fogalmazzak inkább így, az élet spirituális úton való megközelítésére, s nem csak keresem, hanem meg is találnak az ehhez kapcsolódó, ezt a fajta tudományt átadó művek, élmények, emberek, és e holisztikus szemlélet szerint próbálom alakítani életem, szemlélni problémáimat. Szerintem sikerrel. így jutottam el Hozzád is például, és a sikert valójában nem a gondolataim anyagi, materiális realizálódásában mérem, hanem önmagamhoz, és ezáltal másokhoz, magához az emberi valóhoz való közelebb kerülésen.
Magamról annyit, hogy 24 éves vagyok, élettel s energiával teli, talán kicsit koraérett leányzó, aki az életét feladatnak tekinti, és egy újabb lehetőségnek, hogy legbelsõm megnyilatkozhasson. Beleszületvén egy családba, ahol a felmenõktõl megörökölve örökösen ott lebegett (s ott is lebeg) a tudat, hogy valójában csak a most létezik, és egy pillanat alatt megváltozhat az életem (édesanyám és nagyapám nagyon korai tragikus halála), mégis el kellett jutnom arra az elhatározásra, hogy megfelelõen értékelvén a pillanatot, a jelent, fel kell dolgoznom a múltat, és szekeremet a szebb jövõ felé kell irányítanom. Tehát valóban gondolni a jövõre. A pillanatot megélni pedig nem hedonista életmóddal és a minden mindegy nihilizmusában.
Az édesanya hiánya érzelmi blokkokat hozott, a fiútestvérek és egy keménykezű szigorú apakép pedig további problémákat emberi kapcsolataimban. Amikor Téged felkerestelek, úgy éreztem, nem csupán arról van szó, hogy választ kapok, kaphatok a másik nemmel való zavarosvizü kapcsolataim kérdéseire-, merthogy az önmegvalósítás, a munkában való helytállás, egzisztencia megteremtés 'már megy'- hanem azt éreztem, minden mindennel összefügg, s az életem más területére jelentõsen kiható magánéleti kérdések megoldása valóban idõszerűvé vált. Tekintve, hogy elérkeztem a fiatal felnõttlét egy részének lezárására, idõszerûnek vélhetõ, hogy megjelent a vágy a családra bennem, egy családra, mely nem befogad, hanem melyet társammal együtt teremtünk meg. Ezt elõrébb helyezem a karrierépítésnél most már, és azt gondoltam, fontos, hogy egy ilyen regressziós tréningen részt vegyek, bepillantással elõző életeimbe feldolgozzam, más aspektusból lássam apámmal való kapcsolatomat, mely egyértelmű, hogy fontos mérföldkõ a párválasztás elõtt/ közben. Annak ellenére, hogy ahogy említettem, érzem valahonnan, hogy nem munka területén fogok kiteljesedni, nem az fogja hozni a megnyugvást, nem gondolom azt, hogy az is akár elhanyagolható terület lenne életemben. Olyan ez, mint egy színes gömb, komplex kép. Mégis, most a magánéleti problémáimra került élesebb fény.
Aztgondolom, annyit lát az ember az asztrálutazás során, amennyi élménynek a feldolgozására képes, így nem éreztem hatalmas fájdalmat vagy érzések zuhatagának feltörését. Talán nem jött el még az ideje. Inkább az volt érdekes, ami történt a tréning után.
Azzal, hogy végigmentünk az elõzõ két életem
megélt vagy
megnem élt vágyain, fájdalmain,
elkövetett hibáin- amiért ez az életem elsõ negyede, fele (ki tudja) arról szól, hogy ezeket korrigáljam és
megbékéljek a múlttal.
Képessé váltam
szembenézni sötét oldalammal,
félelmeimmel,
szorongásaimmal,
s teret kaptak életemben...hihetetlen volt, ami az utóbbi hetekben történt velem,
lerombolódott a torony, amibe bezárva éltem eddig,
felbomlottak számomra negatív erõként ható, életképtelen, terhes barátságok, kötõdések,
új célok, képek kerültek a fejembe,
valahogy visszatértem a jelenbe...
Mintegy ébredés, mely régebb óta tart, mint 24 év, valamikor jó pár élettel ezelõtt történt. Rájöttem, hogy miért nem voltak életképesek céljaim, vágyaim, miért volt egy folyamatos ismétlõdés eddigi életem, hiszen valójában nem a mostani képességeimre, s abból adódó lehetõségeimre alapozódott, nem önmagamból indult ki, hanem lényem azon részébõl, melyhez olyan görcsösen ragaszkodtam illúzióim formájában- valójában egy halott rész. Ami bennem van elõzõ életekbõl, de már nem él...inkább hátráltat komplexusok formájában- amellett, hogy olykor bizony ezek legyõzése adta a lendületet. De már nem.
Mondhatjuk úgy, az anyám, aki halott. Merthogy negatív képként maradt meg bennem, szenvedélybetegségei miatt. Minden lépésem odacsapott vissza, vagy azért csináltam valamit, mert õ nem úgy csinálta, s én nem akartam a sorsára jutni, vagy azért, mert dacból, gyermekkori apámtól meg nem kapott (másképp megkapott) szeretetért harcolva. Furcsamód lényem kettõssége róluk szól: az apámról és az anyámról, ahogy bennem élnek... ettõl a beidegzõdéstõl kell elbúcsúznom, s magam életét élnem. Ami nem egyszerû vállalkozás.
 Nem egyszerre történik meg, s nagyon hosszú folyamat. Nem értékelem túl ezt az ébredést - sok munka, és egyenlõre a fáradtságot érzem - no meg egy lázas állapottal járó erõs náthát.
De azzal már, hogy rádöbbentem, mekkora erõt kaptam a teremtéshez, amikor látom megvalósulni álmaim, illúzióim, vágyaim, félelmeim, mindent - ezért fontos, hogy odafigyeljek gondolataimra. S valóban azt teremtsek, amivel önmagam és másokat szolgálok, nem pedig egy olyan jelent, amely csak és kizárólag szenvedést hoz.
Erre persze azt mondanám, lehet, ez az én igazi karmám, hogy magam létrehozom nehéz életem, s a feladatok által tisztulok. Azért szeretném érezni a békét, nem az üldözöttséget, no és elsajátítani a szeretet tudományát.
Arról nem tudok írni, hogy az asztrálutazás során pontosan miket láttam. Érdekes módon nem is nagyon tudok beszélni róla másoknak- nem is kell. A családomnak viszont elmondtam, hogy voltam Nálad, miket tapasztaltam. Azzal, hogy látták, mennyit foglalkozom ezzel, vélt vagy valós sérüléseim feldolgozásával, érzik, hogy igazán fontos nekem a család, még akkor is, ha se szellemileg, se érzelmileg, se mentálisan nem õk jelentik a támaszt, a befogadó közeget. Tudom már, miket kell tanulnom tőlük, s miért õket kaptam családomul, tisztelem és becsülöm két bátyámat és apámat, a párjaikat is, akik nehéz természetű férfiakat kaptak - választottak társul, de tudják, hogy a természet néha furcsa dolgok mögé rejti a kincseit.
Közelebb vitt minket egymáshoz, hogy megosztottam velük élményeimet - még akkor is, ha persze hitetlenkedve csóválták a fejüket. Érdekes mód eszembe jutott, hogy a nagyobbik bátyám, akivel annyira hideg a kapcsolatom, s aki annyira haragszik rám (és persze anyámra). Valószínűleg õ volt, az a kisgyerek, akit kiraktam egy ház elé, mert nem tudtam róla gondoskodni. Ő mesélte most el, hogy feleségének családjával sokat 'idéztek szellemet', s párszor már akkor is „bejelentkezett” későbbi fiuk, hogy náluk szeretne megszületni...ezek a közösen megtapasztalt és megbeszélt élmények összekötnek bennünket.
És igen, - már nem érzem a szorítását annak az érzésnek sem, hogy nekem feltétlenül külföldön kellene leélnem az életem, hogy csak ilyen vagy olyan férfi lehet az én társam, ilyen meg olyan barátaim lehetnek.
Már tudom, hogy sorsom kerekét ugyan én gördítem, de vannak dolgok, amik adottak, már látom a határaim, ami nekem nagyon fontos. Határaim fel - és megismerésével hazaérkeztem magamba, és ebben nagy segítségemre voltál.
Köszönettel és tisztelettel,
M. K.
Én köszönöm, hogy segíthettem, és megismerhettelek. gyuri |
