Tibetről a ráülepedett buddhizmust nem szükséges lekaparni; a réteg, mint a por, könnyen lefújható s akkor az ember szemtől szemben áll azzal, ami Tibet mindig volt, a buddhizmus előtt is, sok ezer évig. Ez a Tibet röviden és egy szóval: a Bön.

A Bön tulajdonképpen gyakorlat és pedig az ember és a természetfölötti Hatalmak között levő rituális érintkezésnek részletes, pontos, rendszeres gyakorlata. A Bön a misztikus aszkéta praxisa; a láthatatlan erőkkel való kapcsolatot ezzel tartja fenn. A praktikus eljárások gyökerében levő vallásos metafizika itt sem más, mint egyebütt, kivétel nélkül minden őskori népnél. Metafizikai hagyomány csak egy van. Ennek a metafizikának teljes egésze, őskori alakjában: a Veda. A Veda nélkül a Bön gyakorlati rendszere istenkísértő mágia, vagy indokolatlan babona. S aki a Veda lényeges gondolatainak ismerete nélkül a tibeti misztériumokat olvassa, csak félelmetes borzongást érez, azoknak valódi lényegét nem érti.
A Veda alapvető tanítása, hogy a világnak csak elenyésző csekély része és csak legkülső burka látható, érzékelhető és anyagi; a hasonlíthatatlanul nagyobbik rész láthatatlan és anyagtalan. A világ sorsa, a történet, az emberi lét, a kozmikus jelenségek oka, eredete és igazi értelme a láthatatlan anyagtalan világban van. Amit érzékeinkkel tapasztalhatunk az a világnak csak nehéz anyagi teste; a test mögött, alatt, e testben, e test körül van az érzékek számára hozzáférhetetlen valóság. Az ember, mielőtt anyagi testet öltött s miután ezt a testet levetette, élt és élni fog, mint láthatatlan lélek. A metafizikai tanítás igazi mondanivalója az, hogy egyetlen valóság van: a lélek; ami nem lélek, az varázslat, maya. Káprázat ez az egész anyagi világ is, keletkezik, elmúlik, változik nyugtalanul, mint az álom. Káprázat a sok szellem, kísértet, démon, mert mindegyik csak a lélek képzeletének szülötte. Káprázat még az istenek serege is. Egyetlen valóság van, egyetlen létező: a lélek.
A Bönben ez a metafizika magától értetődik és vérré vált természet. A nagy praktikus rendszer ebből indul ki és ezt alkalmazza. Minden Böngyakorlat és Bön-misztérium értelme: a káprázatot eloszlatni, a maya varázslatát felszámolni, a tévedések, a tudatlanság, a kábaság, az álomképek világából kilépni, és a valóságba, a lélekbe visszatérni. Ez az aszkétikus gyakorlatok célja, mint amilyen a tumo; ez vezette Tibet nagy szentjeit, mint a Naropát és Milarepát; ez a cél a rolangban, a chödben, de mindenekfölött a Bardóban. A valóságba való egyenes visszatérés neve a Nyílegyenes ösvény, a Mahayana, a Nagy út. Ez a tibeti Bön.
Alexandra David-Neel egy alkalommal Tibetben koldusasszonyként utazott. Az úton rablók támadták meg, pénzét elvették és el akartak távozni, amikor az európai hölgynek, aki a vallás és a nép szokásait jól ismerte, mentő gondolata támadt. Nagy fennhangon a Bön egyik misztikus átokformuláját kezdte mondani. Elátkozta az útonállókat, hozzátartozóikat, rokonaikat, minden lényt, aki valaha is velük érintkezett, a pénzt, amit tőle elvettek, felidézte a dakinik, boszorkányok, démonok, ördögök seregét, a fúriákat, a vérengző kísérteteket, a vámpírokat és fojtogató szellemeket. A rablók annyira megrettentek, hogy a pénzt sietve visszaadták és eltávoztak.
Az egészben, szól David-Neel asszony, a legkülönösebb az a hatás volt, amit az átok sötét szavai keltettek. Okkult hangulat volt. A légkör a meghívott szörnyek nyomasztó jelenlétével, mintha valóságban megtelt volna. Csaknem pillanatok alatt fenyegető és nehéz nyomás alatt állottak. Maga az átkot mondó is érezte, hogy kifejezhetetlen borzalom küszöbén áll. Az országúton álldogáló csoportot fekete, súlyos massza vette körül s ebből a láthatatlan feszültségből, úgy látszott, hirtelen előléphetett volna elemi csapás, villám, zuhanó szikla, szélvihar, orkán vagy felhőszakadás; de előléphetett volna ragadozó vad; s előléphetett volna valamilyen pokoli szörnyeteg is.
Mindannak, ami Tibetből származik, ilyen okkult hangulata van. E misztériumok minden szavában van valami nem ártatlan. Az ember nem lehet velük eléggé óvatos, nem veheti őket elég komolyan és nem tisztelheti őket eléggé. A tibeti Bön aszkétikus gyakorlata végtelenül veszélyes. Tibetben százával emlegetnek olyan eseteket, amelyek arról beszélnek, hogy még tanult és gondos mester felügyelete alatt álló aszkéta is ezekbe a gyakorlatokba miként pusztult bele úgy, hogy megzavarodott, elmebajt szerzett, megőrült, vagy nem egy esetben rejtélyes körülmények között hirtelen meghalt. David-Neel asszony könyvei több ilyen jellemző esetet beszélnek el.
Az okkult hangulat a misztériumok szavaiban, illetve mágikus formuláiban levő rendkívül magas megidéző erőből sugárzik. Ez részben a tibeti nyelv sajátsága, részben azonban azért van, mert az évezredeken át folytatott gyakorlat szavai természetfölötti erőket szívtak fel; végül azonban, természetesen, a formula hatásosságán múlik. E formulák állandó alkalmazása következtében mintha a látható és láthatatlan világ Tibetben egymáshoz közelebb feküdne. Tibetben nincsen csoda. Miért? Mert az, hogy valami rendkívüli történik, az magától értetődik. Tibetben az évezredek óta tartó misztikus aszkézis következtében mintha könnyebb lenne átlépni az anyagi világból a láthatatlanba és a láthatatlanból az anyagi világba. S nemcsak átlépni könnyebb. A határ oly közel van, olyan bizonytalan, annyira át- meg áttört és annyira mindenütt ott van, hogy az ember át is szédülhet, meggondolatlanul átbukhat, megbotolhat, átzuhanhat. Mindez egyetlen és jóvátehetetlen pillanat lehet. A láthatatlan világ határainak közelsége állandó borzongató feszültséget idéz és nyugtalanító várakozást kelt. Ez az okkult hangulat magyarázata. Mindazzal, ami Tibetből jön, határtalan elővigyázatosnak kell lenni.
Az európai embernek a tibeti Bönnel szemben óvatosságot kell tanúsítania, mert azt a magatartást, ami az aszkétikus gyakorlatokban megnyilatkozik s ami a formulák szavaiban él, idők folyamán tökéletesen elfelejtette. Az európai jól érti történeti alakjainak Periklésnek, Caesarnak, Nagy Péternek magatartását és tudja, hogy bennük a lélek rendkívüli ereje nyilatkozott meg. Érti még költészetének alakjait is, Achilleust, Aeneast, Parsivalt és tudja, hogy ezek az emberek a hősies lélek megnyilatkozásai. De már egyáltalában nem érti a héroikus léleknek azt a megnyilatkozását, ami a misztikus, a próféta, az aszkéta, a szent. Azt hiszi, hogy a lélek hősiessége minden esetben külső eredményt, úgynevezett sikert ér el; e siker: a hírnév, a dicsőség, a nagy elhatározás és nagy tett következménye, hatalmas és lenyűgöző látvány, megbabonázó példa. Ha valakiben hősies lélek él, ez a hit ma itt, annak olyannak kell lenni, mint a tűzijátéknak, az ember szemét tetteinek nagyságával el kell kápráztatnia.
A lélek hősiességének van azonban másik alakja is, amely Keleten otthonos. A hősiesség nem kifelé, hanem befelé nyilatkozik meg; a hős nem király, nem hadvezér, nem államférfi, hanem bölcs, aszkéta, misztikus, költő, filozófus. Az őskorban a hősiesség e két alakja között nem tettek különbséget. Homérosz hérósnak nevezte a harcos Ajást és Hektort éppen úgy, mint a jóst vagy az énekest. Az európai emberben a kifelé törő hősies lélek megvan; a befelé irányuló, vallásos, metafizikai aszkétikus és misztikus hősiesség nincs meg.
Tibet aszkétájának és a tibeti misztériumoknak titkát pedig megérteni a belső héroizmus élménye nélkül reménytelen. Tibetben senki, akiben a hősi lélek felébredt, nem törődik azzal, hogy ez másban milyen hatást fog kelteni, milyen sikere lesz vele és milyen látvány lesz a többiek számára. Az aszkézis igazi hősei úgy éltek, hogy senki sem tudott róluk, meghaltak a Himalája egy barlangjában és csontjaikat sohasem találták meg. Kínában ezt az életmódot "nevezetes névtelenségnek" hívják. Névtelen, mert esetleg az országút koldusa, senki sem tudja mi él benne; de nevezetes, mert a hősies lélek az embert a lét hallatlan magas fokára emelte. Keleten sok száz és sok ezer ilyen nevezetes névtelenségben élő hős van, aki néha még ép elméjét is elrejti és kifelé félkegyelműnek, vagy pojácának mutatkozik, nehogy a külső világ befelé irányuló elképzelhetetlen erőfeszítésében megakadályozza. A külső hős élete az emberiség színe előtt játszódik le; a belső hős élete egyedül Isten színe előtt.
Tibetben még a legnagyobb hősök, a szentek, egy Naropa, vagy Milarepa életéről is csak naiv legenda maradt fenn. S mindaz, amit a nagy aszkéták életéről tudni lehet, az meseszerű, oktató hangú, tanító, de nem reális. Mindaz, ami külsőség. Tibetben egészen bizonytalan és megfoghatatlan. Nincsenek tények, nincsenek évszámok, nincsenek adatok, nincsenek emlékművek. A valóság belül van. Alexandra David-Neel a tibeti aszkétákat a lélek sportembereinek nevezi. Ez igazi európai, felületes tévedés, félreértés, csaknem ostobaság. Caesar és Napóleon nem volt sportember; a héroikus lélek embere volt. A tibeti aszkéta sem sportból tölt negyven évet egyedül a sziklakunyhóban, négyezer méter magasságban és nem eszik semmi mást, csak csalánt; ez a hősies lélek. Az a hősies lélek, aki befelé, a láthatatlan felé él, Isten színe előtt, a világról lemondva, az emberrel nem törődve, testét elhanyagolva, böjtölve, dermesztő hidegben, egy szál zsákból készült rongyban, meditációba merülve.
A Bön aszkétikus gyakorlata nem egyéb, mint a hősies lélek Nyílegyenes ösvénye; az lép rá, aki az anyagi káprázatvilágból ki akar lépni és vissza akar térni a valóságba.
Az ősi Bönre időszámításunk nyolcadik századában az Indiából származó buddhizmus telepedett. Az új tanítás a régin keveset módosított; nagyobbára csak neveket. De, ha lehet, még jobban aláhúzta azt, ami a tibeti misztikában fontos volt: az anyagvilág káprázatától valóelszakadás szenvedélyét. Régebben ezt a káprázatot maya-nak hívták; most a név: sangsara lett. Sangsara a látható világ, a benne való értelmetlen vándorlás, a tudatlanság, a kábaság, a születés, szenvedés, halál körforgása. A szabadulás neve régebben az atman volt; most a buddhizmus elterjesztette a nirvána kifejezést. A nirvána a megszabadulás, a tökéletes felébredés.

Tilopa a fiatal aszkéta elől kitért. Naropa akkor üldözni kezdte. Tilopa gúnyt űzött belőle és játszott vele. Naropa azonban nem tágított. Végül is szemtől-szemben sohasem találkoztak. A bújócskát játszó Mester az üldöző tanítványt ezzel a sajátságos módszerrel, hogy folyton elrejtőzött előle és csak közvetve érintkezett vele, csodálatra méltó misztikussá, mágussá nevelte.
A tibetiek nagy szentje azonban Milarepa volt. Milarepa mágus, aszkéta, minden Bön-gyakorlat utolérhetetlen mestere és költő. Verseit ma is szavalják és idézik lámák, gyermekek, asszonyok, kolostorban, templomban, piacon. Milarepa becsvágya az volt, hogy egyetlen emberi élet alatt a tökéletes világosságot eléri. Nem számít arra, hogy időtlen idők múlva ismét megszületik s akkor munkáját a megszabadulás felé folytatni fogja; feladatát nem halasztja a túlvilágra, ahol, mint könnyű szellemtestben élő lény gyorsabban haladhat Buddha, a nirvána, az éberség felé. A hősies lélek egyetlen tibetiben sem volt olyan hatalmas, mint Milarepában. Az aszkéta több mint harminc éve élt a hegyek között egyedül. Nőtestvére hírt szerez róla, meglátogatja és a világi életbe visszahívja. Milarepa elutasítja. Ugyanekkor hosszú aszkétikus gyakorlatainak első eredménye is jelentkezik: már ki tud lépni nehéz anyagi testéből, be tudja járni a világtereket és földi testével is tud repülni.
Tibet legmagasabb rendű szellemi útja az úgynevezett Nyílegyenes ösvény. Az ösvény azért nyílegyenes, mert megalkuvás nélkül félredob minden szertartást, előítéletet, hagyományt, nem törődik jó és rossz tettel, részvéttel, jutalommal, kiválasztja irányát, nekivág és tántoríthatatlan céltudatossággal halad az egyetlen cél, a nirvána, a tökéletes éberség felé. A Bön legtöbb gyakorlata az ösvény egy-egy szakaszán a hősies lélek aszkézise. Ilyen a meditációs gondolatokat nyújtó "Mindennapos gyakorlat", ilyen a "Megszabadulásról" szóló tanítás, ilyen Tagpo Lhadje mester tanítása, ilyen az álomról szóló részlet, amelynek célja, hogy az ember ébrenlét- és álomtudatát egyetlen folyamatos egésszé kapcsolja. Ilyen a Nyílegyenes ösvényhez tartozó állomás az, amit a rolang-misztérium ír le. Az aszkétát útjában sötét démoni erők akadályozhatják s ezeknek leküzdésére alkalmas eszköz a halott ember nyelve, amit hátborzongató körülmények között kell megszereznie.
A Nyílegyenes ösvény két legnagyobb misztériuma: a tumo és a chöd.
A magányos tibeti remete gyakran ötezer méterre a tenger színe fölött sziklahegységben, hevenyészett kőházban lakik és itt esetleg tizenöt-húsz évig él egyedül. Az emberi élet legnagyobb ellensége ilyen környezetben nem a táplálék hiánya, hanem a hideg. Az aszkéták azonban ismerik azt az eljárást, amelyet ősidőkből örököltek s amely testüket állandó egyforma melegben tartja. Ezt a meleget hívják tumonak.
A tumo nem fizikai, hanem lélektűz. "Az istenek langyos, puha takarója", mint a könyvek mondják. Amikor az ember magában felkelti, csendes önkívületbe esik. A tibeti misztikus anatómia szerint az ágyékban felgyülemlett mag és az agyvelő között összekötő csatorna van. Ez a csatorna szabályozza a test melegét azzal, hogy a magból kisugárzó meleget a testben elosztja.
Hogy az emberi testet ilyen állapotban tényleg a mag heve, sőt maga a szétfolyó mag tölti be, arról legenda beszél. Elmondja, hogy az aszkéta ruhátlanul a hegyoldalban állt, vad sziklák között, kietlen helyen, dermesztő téli hidegben. Az istenek langyos, puha takarójában önkívületében nem vette észre, hogy féltékeny felesége hegyes tőrrel közeledik. Az asszony bosszúból, mert férje elhagyta s a hegyek közé vonult, meg akarta ölni. A tőrt hátába szúrta, de az aszkéta testéből csodálatosképpen nem vér, hanem sperma csurgott.
A tumo gyakorlatának el nem engedhető feltétele a rendkívül erős képzelő és összpontosító képesség. Az aszkétának meg kell tanulnia képességeivel a magvezető, láthatatlan csatornát kitágítani. A csatorna hosszú gyakorlattal annyira tágítható, hogy nemcsak az ember fér el benne, hanem az egész létező világ is.
Az aszkétának minden ruhát le kell vetnie és a gyakorlatot eleinte hajnalban, napfelkelte előtt csak néhány percig szabad megkísérelnie, a szabad ég alatt annál tovább maradhat.
A gyakorlat főbb állomásai ezek:
1. Az aszkéta egész szellemi erejét a magfészket és az agyvelőt összekötő csatornára összpontosítja és azt hajszálnyinak képzeli el. A csatorna tibeti neve: uma. Mint Indiában, Tibetben is a mag és a tűz szoros kapcsolatban áll egymással. A testbe a meleg az umán keresztül jut.
2. Az aszkéta az umában légvonatot idéz fel. Teszi ezt szabályozott lélegzéssel. A lélegzés módja minden aszkétikus gyakorlat alapja. A légvonat a mag tüzét feléleszti és a magasba húzza.
3. A hajszálvastagságú uma koncentrációval gyufaszál-vastagságúra, majd kisujjvastagságúra tágítható. Közben a léghuzat növeléséről sem szabad megfeledkezni. A csatorna minél vastagabb, az erre a célra megszabott lélegzést is annál intenzívebben alkalmazni kell.
4. A csatorna karvastagságúvá lesz. Fel és alá forró levegő áramlik s a mag tüzét egyre ontja. Minél jobban szítják, annál tüzesebb gőz száll ki belőle.
5. A csatorna az egész testet betölti. Az emberi test egyetlen umává lesz.
6. Az uma kiterjed a hegyekre, az egész országra, a földre és a világra. Az egész világegyetem roppant henger alakú csatorna. Az aszkéta nem érzi többé, hogy test, hogy ember, hogy a kövön áll, hogy anyagi természet veszi körül. Önkívületbe esik és úgy érzi, hogy saját lélegzetével fölkeltett hő langyos hullámnyelvein úszik.
A gyakorlott tumomester ezt a hat fokozatot néha már egy félóra alatt eléri és Tibetben tudnak olyan remetéről, aki napokig, sőt hetekig egyfolytában az istenek takarójában élt. Milarepa beszéli el önéletrajzában, hogy egyszer télen a Himalája nagy csúcsai között, ahová szemlélődni visszavonult, házán kívül hóvihar lepte meg. Kilenc napig szakadatlanul hullott a hó, dühöngött az orkán s őt a tumo mentette meg: egy szikla árnyékában állt, még zsákrongyát is levetette, és a tumot felidézte. A csodálatos menekülésről a költő misztikus szép verset írt s ezt a verset minden tumotanítványnak ismerni kell.
A visszafelé vezető út ugyanez:
1. Az aszkéta a lélegzést mérsékeli s ezzel a tűznyelvek heve is alábbhagy. Az uma lassan összehúzódik s ismét csak az emberi testet foglalja magába.
2. A csatorna még jobban szűkül és már nem vastagabb, mint az emberi kar.
3. A lélegzést és a légvonatot az umában egyre mérsékelni kell, de ügyelni kell arra is, hogy ez ne történjék túl gyorsan.
4. A csatorna lassan hüvelykujj, majd kisujj-vastagságúvá lesz.
5. Az uma gyufaszál-vastagságú.
6. Az uma hajszálvastagságú.
7. Az uma eltűnik. Ugyanekkor a meleg is megszűnik, de hatása megmarad. Az aszkéta pedig abban a szellemi állapotban él, amit benne a világegyetemmé való kitágulás felidézett.
A chöd betű szerint elmetszést jelent. Irodalmi fordítása az lehetne, hogy: a kivégzés. Három chöd misztérium van: a fehér, a fekete és a vörös, úgynevezett: lakoma. Az aszkéta sangsara-Énjét mind a három misztériumban feláldozza és a túlvilági lényeknek önmagát felajánlja. Az első esetben azonban a cél az élet italának, az amritanak elérése; a feláldozott test ugyanis misztikus módon az élet vizévé lényegül át s ezt az italt az aszkéta a világnak ajándékozza, - szerezze meg általa mindenki az üdvösséget.
A második esetben a cél az előbbi életek folyamán felhalmozott szenny felszámolása. Ez a fekete lakoma. Mint a kézirat mondja, estszürkületkor szokták tartani. Az aszkéta rendesen úgynevezett karmatikusan terhelt helyet választ ki: temetőt, sírdombot, olyan helyet, ahol valakit szerencsétlenség ért. Ide ugyanis a túlvilági lények állandóan eljárnak. Az elképzelés az, hogy végtelen mocsár közepén egy halom hamu hever. A régi életek felgyűlt salakját ez a kép fejezi ki.
A vörös lakoma a tulajdonképpeni kivégzés. Az aszkéta az anyagi káprázat-léttől magát egyszersmindenkorra lemetszi. A sangsara-Ént kivégzi.
A chöd, vagyis az egész tibeti misztika, a Bön alapja: a migspa. A migspa elképzelést jelent. Az ember meditációja alatt bizonyos, nagyobbára meghatározott képet erősen megragad és önmagát minden erejével ebben a képbe éli. Gondolataival oly sokáig és oly intenzíven rögzíti, hogy a kép benne életre kel. Mikor a képet életre keltette, önmaga rendesen már eksztázisban van. A lélek egy elemét autonómmá kell tenni: ez az okkult lélektan alapvető mozzanata. Ez a migspa.
Az eljárás rendkívül veszedelmes, mert az autonómmá vált kép könnyen olyan tevékenységet fejthet ki, ami az aszkétára végzetes lehet. A fontos ez: mindig csak egy bizonyos határig szabad menni és az éberséget oly magas fokra kell fejleszteni, hogy az autonóm kép az ember fölött sohase lehessen korlátlan úrrá. Ezt a bonyolult és magas rendű helyzetet persze csak hosszas gyakorlattal lehet elérni. A chödben felidézett képek megszámlálhatatlan tibeti aszkétajelöltet megőrjítettek, sőt meg is öltek. A vörös lakoma bevezető képe mindjárt az, hogy a Vajra-Dakini (az aszkéták védőistennője) a yogint egyszerűen lenyakazza. A lefejezés után kiteríti, megnyúzza, beleit kitépi, a keselyűknek szórja. A chöd szereplőjének mindezt a lehető legélénkebben át kell élni: látni kell önmagát, amint nyakából vérsugár tör elő, amint hasát feltépik, szerveit szétszórják s bűzös madarak marakodnak fölötte.
A chöd misztérium külsősége a következő: az aszkéta, vagy a naljorpa, ahogy a tibetiek hívják, a kéziratban elsorolt eszközökkel, megválasztott helyen, időben, teljesen egyedül, meditációba merül. Az elmerülés azzal szokott kezdődni, hogy a Mandalát nézi. A Mandala misztikus jelképszerű ábra, vagy rajz. Mikor az utasításban kívánt kép már él és a naljorpa az eksztázis szélére ért, kezdődik a rituális tánc.
A tánc geometrikus mozdulatok egymást követő sora. Kézzel és lábbal szigorúan, milliméterre meghatározott mozdulatokat kell tenni. A levegőbe, a földre szimbolikus ábrákat kell írni, ütemben dobbantani, közben a tamburint (damura) ütni és a lábszárcsontból készült kürtöt (kangling) megfújni.
A dob és a kürt a démonokat vacsorára hívja. Az asztal terítve van: az abrosz az aszkéta bőre; a lakoma maga: az aszkéta húsa, csontja, vére. Közben hangosan imádkoznia kell, hívnia kell a Legmagasabbat (Dharma-Kaya, szó szerint a Legmagasabb Lény szellemteste), hívja a gurut, az őskor nagy mestereit és bizonyos pontokon ki kell mondania a nagy "Phat" varázsszót.
A vérfagyasztó dráma tetőpontjára ér. A vörös lakoma értelme ez: "elgondolhatatlan idők óta, megszámlálhatatlan alakban elemésztettem töméntelen lényt, táplálékra, ruházatra, élvezetre, díszre, mindenféle egyéb szolgálatra s elkényeztetett testemet így tartottam fenn, így voltam elég erős ahhoz, hogy az elmúlással szembeszálljak. Most elkövetkezett a nap, hogy tartozásomat megfizessem. Ezt az élősdi testet áldozatul ajánlom fel s odaadom a megsemmisülésnek. Odaadom testemet az éheseknek, véremet a szomjasoknak, bőrömet a ruhátlanoknak, csontomat tüzelőül azoknak, akik fáznak. Örömeimet odaadom azoknak, akik szenvednek, életem leheletét odaadom azoknak, akik ezzel életben akarnak maradni" (David-Neel).
Az aszkéta végül lemond minden előnyről, ami áldozatából reá hárulna. Kéri a Nagy Tudást, hogy az eredményt, amit elért, tegye semmivé. Nincs szüksége kiváltságra, nincs szüksége dicsőségre. Mit akart? A valóságot megismerni és a káprázatot eloszlatva a valóságba visszatérni. Nincs szüksége hírre, névre, dicsőségre - névtelen akar maradni. "Nem kell jutalom. Az igazság birodalmában nincs érdem!"
Ezután a szellem nyílegyenesen fölemelkedhet és visszatérhet a Dharma-Kayaba, - a nirvánába. S azok a napok, vagy hónapok, vagy évek, amelyeket az aszkéta még itt a földön tölt, teljesen Énjéről való lemondásban teljenek el. Az emberiséget szolgálja. A szolgálat pedig az, hogy figyelmeztesse a többi embert: a lélek itt, most az emberi alakban kivételes alakot ért el, mert dereng benne valami kicsiny világosság. Amíg tompa, kába növényi, állati, vagy démoni lényben élt, tehetetlen volt. Most itt az alkalom arra, hogy tökéletesen felébredjen. A naljorpe életét annak szenteli, hogy a világosságot terjessze és minél több embert felébresszen.
A Bardo Tödolt a tibeti "Halottak könyvét" Lama Kazi Dawa Samdup fordította angolra. Evans-Wentz magyarázta és az oxfordi egyetem adta ki. A lámának "Yoga and secret doctrins" című könyvében azonban a Bardoról rövidebb terjedelmű összefoglaló értekezés is található.
A Bardo átmeneti állapotot jelent. Mint ahogy az éjszakai alvás az átmenet a tegnap és a ma ébrenléte között, úgy a két élet között az átmenet a Bardo, a túlvilági vándorlás éjszakája. A Bön, a Veda s később a buddhizmus tanítása szerint a lélek a halál után csak akkor kerül végleges helyére vissza, ha önmagát megváltotta. E megváltáshoz segíti az embert a Bönben a Nyílegyenes út több misztériuma, főként azonban a chöd. Aki az anyagi és érzéki világban elmerült, a valóságra soha nem eszmélt fel, az éberséget elérni nem igyekezett, nem folytatott aszkézist, nem meditált rendszeresen, nem volt vallásos, az halála után éppen úgy a sangsarában marad, mint itteni létében. Egyetlenegy rövid időszak van csak, amikor a lélek számára a szabadulás lehetősége megnyílik: a halál pillanata. A Bardo azt mondja, hogy, amikor az ember meghal, egészen kevés időre, az éberek számára annyira, amennyi idő alatt valaki egy ebédet megeszik, a kábák, a betegek, a gyengék számára csak annyira, amennyi idő alatt az ember ujját elcsettenti: a megszabadulás felé vezető kapu megnyílik. A túlvilágra lépőt a Legmagasabb Lény szelleme, mint a Felragyogó Ősfény fogadja. Minden határ leomlik, minden gátlás megszűnik, minden ajtó kitárul. Az emberi lélek ez alatt az idő alatt akadálytalanul visszatérhet ősotthonába, a Legmagasabb Lény birodalmába.
A legtöbb lélek azonban kába és álmos és nem tudja, hogy mi történik vele. A felragyogó fénytől megborzad, elrejtőzik, fél, összehúzódik. S akkor már el is veszett. A Legmagasabb Lény feléje nyújtott kezét megfogni elmulasztotta. A valóságot nem ismerte fel. Nem értette, hogy ő, a lélek maga, nem egyéb, mint fény, ősfény, tündöklés, világosság, valóság, a Legmagasabb Lény szikrája. S mivel nem értette meg, szabadulását elszalasztotta; visszasüllyed a káprázatba, a kábaságba, a sangsarába s tovább kell vándorolnia. Elkezdődik a Bardo: a túlvilági tévelygés. A lélek saját káprázatai között lebeg, retteg, fél, irtózik, remeg, szorong és el akar rejtőzni. Hová? Az anyaölbe? Még mindig azt hiszi, hogy csak az anyagi világban van biztonságban. Erejét megfeszíti, hogy belépjen az asszony ölébe és újra megszülessen. Mikor ez végre sikerül, az átmeneti állapot megszűnt. A lélek újra a földre érkezett.
A Bardo Tödol külső körülményeinek megértésére legyen elég ennyi: ha az ember az agóniába ér, a család elhozatja a beteg guruját, vagy, ha azt valami okból nem lehet, más lámát. A láma a Bardo Tödollal kezében a haldokló mellé ül és az elköltözés mozzanatait figyeli. Mikor az emberi lélek a túlvilág küszöbére érkezett, a könyv felolvasását elkezdi. A haldoklónak haláltusájában segítségre van szüksége, aki benne az éberséget fenntartja és teendőire figyelmezteti. Akit életében a Bardo misztériumába avattak, annak dolga könnyebb: a vele történő események jelentőségét felismeri. De, akit nem avattak be, azt is befolyásolni lehet. Az Ősfényt az is felismerheti és megszabadulhat. A Bardoban a sangsarából sokkal könnyebben ki lehet lépni, mint a földi világban, mert az emberi lelket az anyagi világ káprázata nem köti. Arra, hogy a vándorló felébredjen, a lehetőség minden pillanatban megvan. S ezért a guru, vagy a láma, aki a haldokló, vagy a halott mellett ül s aki a túlvilágon levő lélek tudatával állandó kapcsolatban áll, folyton utasítja: ne félj, ne légy gyenge, lássad be, hogy ami körülvesz, az a magad káprázata, nincs valósága - egyetlenegy valóság van csak, az Ősfény, ez pedig te vagy.
A Bardo misztériuma negyvenkét napig tart. A szám maga fontos. Az egyiptomi "Halottak könyvében" is negyvenkét bíró ítélkezik a halott lelke fölött. Ennek jelentőségére azonban itt most nem lehet kitérni. A láma negyvenkét napig a halott mellett ül és a túlvilágon vándorló lelket vezeti. Beavatja abba, hogy mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, hogyan kell imádkoznia, kihez kell fohászkodnia. Ez a tanítás a Bardo Tödol. A jelen irat a túlvilági vándorlásnak csak fontosabb állomásairól beszél. Ezek az állomások: a halál perce, a valóság élménye és az utazás az újjászületés felé.
A Bardo Tödol a tibeti misztika ismert művei között a legjelentékenyebb. Ugyanekkor azonban az egész földkerekségén az egyik legmélyebb Szentkönyv. Bírálat nem illetheti, legfeljebb magyarázat. Azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek nem azért vannak, hogy az ember ítéljen fölöttünk, hanem, hogy azok ítéljenek az ember fölött. A tibeti misztikából azonban még sokat nem ismerünk. Lámakolostorokban sok ezer titkos kéziratot őriznek, amelyekről az európai utazók, mint legutóbb David-Neel asszony, csak hallottak. A lámák azonban hallgatnak.
A tibeti misztériumok légköre az európai embernek idegenszerű és sok tekintetben érthetetlen. Azok a lényeges értekezések, amelyek a tumoról, az élet tüzéről, vagy az álomról, vagy a halottak tudatának átviteléről szólanak, tele vannak nagyobbára technikai utasításokkal. Kiábrándító, gondolja magában a fehér ember, hogy izgalmak helyett ezek a tibetiek folyton idegközpontokról, betűkről, szótagokról, lélegzési eljárásokról, ülésmódról és szándékosan felkeltett víziókról beszélnek. Csodálkozva állapítja meg, hogy az értekezések hangja színjózan és semmi sincs tőlük távolabb, mint az a pietizmus, amit az európai a misztika el nem engedhető alkatrészének vél tudni. Ez a misztika nem lágy és nem szentimentális. Az effeminált érzelmek itt nem elégülnek ki, még kevésbé a szenzációéhség. Ez a misztika végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény. Ez a hősies lélek misztikája, amely a misztériumokat nem szórakozásból, vagy sportból alkotta meg, hanem életre-halálra, sorsát visszavonhatatlanul kockára vetve.
E misztériumok mindegyike gyakorlat. A metafizika hiányzik, mert az magától értetődik. S a metafizika nem, mint hinni lehetne s mint ahogy Európában általában hiszik: a buddhizmus, hanem: a Veda. A Bön mágikus praxis, amelynek alapja és értelme a Veda. Minden misztérium kimondatlan titka a Veda tanítása arról, hogy: egyetlen létező van, a lélek s mindaz, ami a lelken kívül létezni látszik, az káprázat, maya. A gyakorlat is ilyen káprázat. Csak Jelkép. Mert a Bön praxisának célja a káprázatból való megszabadulás; az olyan aszkéta számára pedig, aki teljesen felébredt - mondja a Pho-wa - "a tévelygés és a megszabadulás sem egyéb, mint az üres levegőbe írt, önmagától eloszló, jelentőségnélküli kép". A jelképnek hallatlan jelentősége van a sangsaraban, a káprázatban, mint minden jelképnek. az A betűnek, az Omnak, a Humnak, a mozdulatoknak, a szavaknak. A legnagyobb jelkép a szent mondat: Om mani padme hum. A tanuló jelképes mondatok fölött meditál. A cél: a világ nagy jelét megfejteni és a valóságra felébredni.
Valamennyi misztérium minden gyakorlata egyetlenegyet akar elérni: világosságot teremteni, felébredni, a káprázattól elszakadni, a mayát eloszlatni. Ebben a felébredésben az aszkétának a Bön misztériumain kívül más tudásra szüksége nincs. A tibetiek éppen úgy, mint a hinduk, a tudás és az éberség között éles határvonalat húznak. A tudás anyagi természetű; a hinduk vidwannak nevezik; tibeti nyelven: rtogpas. Ez teljesen haszontalan világi káprázat. Az aszkétának nem tudásra, hanem éberségre van szüksége. Ez a: rtogspa; szanszkrit nyelven: vidya.
A misztériumok az embert nem tudással gazdagítják. Az ilyen misztérium élménye után senki sem tud többet. De annál éberebb lesz. És ez az, amit az értekezés el akar érni. Ez az, amit a gyakorlat is el akar érni. Az európai ember azt hiszi, hogy anyagi tudást kell elérnie s felhalmoznia. A keleti tudja, hogy a tudás csak teher és akadály. Amire az embernek igazán szüksége van az: éberség.
Az éberség megszerzéséhez az ismeretek sajátos irányára van szükség, amely számunkra teljesen idegen. Az ismeretek: az ülés módja, a képek felidézése, amellyel az aszkéta önmagát tudatosan befolyásolja, a jelképek felidézése, az eksztatikus meditáció. A misztériumoknak ezért tévedhetetlenül egzaktnak kell lenniük. Azok is. Sehol a földön ilyen egyedülálló pszichológiai tudás nem található, még csak megközelítően sem. E misztériumok módszeres gyakorlatait sok ezer év hagyománya tökéletesítette. Az európai lélektan ehhez képest még csak nem is gyerekes. Ami például a tumoban megnyilatkozik az az ún. tudattalan felszámolásának olyan intenzív technikája, amelyhez a hindu tantra vagy kundalini yoga is kezdetleges. Ami pedig a halottak tudatának átvitelében jelentkezik, az a mágikus pszichológiai praxis olyan halálugrása, amihez foghatót semmiféle népnél nem talált senki. Ez a Pho-wa, az a technikai készség, amellyel az aszkéta a halott tudatát átveheti, vagy a tudatot bármilyen ember testéből kiűzheti és más tudattal felcserélheti. Mindegyik misztérium veszedelmes, ez azonban valamennyi között a legveszélyesebb. Soha kellő tudású guru vezetése nélkül senki ezt a gyakorlatot nem próbálta meg, mert e misztériumban az emberi tudatnak ugyanazokat a végzetes küszöböket kell átlépnie, amelyeket a halottnak. A Pho-wat csak kivételesen alkalmazzák akkor, ha a halott kába tudatát erőszakkal fel akarják riasztani. A Pho-wa egyik gyakorlatán nyugszik az a képesség is, amelynek segítségével a tulkuk, a nagy lámák, a Dalai Láma inkarnációját is figyelemmel tudják kísérni.
A misztériumok célja a felébresztés. Ezt a felébresztést a tudat fegyelmezése révén érik el úgy, hogy félelmetes következetességgel a látható érzéki világtól teljesen elszakadnak. Az elszakadás sem öncél. A cél: a megszabadulás, a Nagy Ürességbe, a lélek ősállapotába való visszatérés. A tibeti aszkétának más feladata nincs. A Bön misztériumai nem építenek semmit, csak felszámolnak. Ez a tibeti gyakorlatok alapja: nincs mit megtartani, mindent le kell rombolni.
Az európai embert az anyagi világ fölött való uralom jellemzi. A keletit a szellemi világ fölött való uralom. És a keleti ember szélsősége, aki az európaitól a legtávolabb áll, a tibeti, aki a szellemi világ fölött való uralom gyakorlásában az erőszaktól sem riad vissza.
Annak azonban, hogy mintegy harminc év óta európai nyelven egyre több keleti s így tibeti mű is napvilágot lát, jelentősége van. Európa jobb része az anyagi világuralmat kezdi szegényesnek és méltatlannak találni. Elmegy tanulni keletre. És Tibetet nem hagyhatja ki. Mert minden elválasztó távolság ellenére van összekötő kapocs is. A nagy tibeti szent Padmasambhava azt mondta: Ismerj meg mindent, vizsgálj meg mindent. Pál apostol pedig csaknem ugyanazokkal a szavakkal azt írja: Ismerj meg, vizsgálj meg mindent s ami jó, azt tartsd meg.