Mottó: Ha a tudnád a jövőt,
nem lenne értelme az életednek.
Ha visszanézel előző életeidre,
megtalálod mindennek az értelmét.

gyury

Egy lélek – két élet
II.rész

A visszatérés

1954. 04.10. 12.15 szombat.

  „Ratkó” gyereknek tértem vissza. Lánynak vártak, fiú név nem volt előkészítve, így a szülészorvos nevét kaptam. György Imre
Volt már egy bátyám, Ő öcsit szeretett volna, Anyám, Apám „Zsuzsit”.
A család?
Még nem dolgozták fel a háború traumáját, féltek a jövőtől, nyakas „Kálvinista” gyökerek Apai, és Anyai részről is, és a háborús antiszemitizmus még mindig erősen jelen volt, valamint a bizalmatlanság – mindenki mindenkinek gyanús volt – az, hogy szeretet – még gondolati szinten sem jelent meg.
Az érzelmek, a lélek megmutatása majdnem, hogy a balgaság kategóriájába esett, - de mindenki „ nagyon hívő volt”!
Az akkori időszakhoz képest kései gyerek voltam, Anyám 32, Apám 30 éves volt.

Egy „kolóniába” születtem, több nagynénivel, nagybácsival, feleségekkel, és unokatestvérekkel körülvéve, én voltam a legkisebb, jóval idősebb volt minden unokatestvérem, így a „tömeg” ellenére indulástól kezdve mindig magányosnak éreztem magam, mindig szem előtt voltam, de nem tartoztam senkihez sem.
Mindig, mindenki tett-vett, serénykedett valamit, így rám nem sok idő jutott.
Eleven gyermek lévén így gondoskodnom kellett arról, hogy figyelmet fordítsanak rám. Elég kreatív voltam ahhoz, hogy gyorsan tudjak bosszúságot okozni a sűrű tilalomfaerdőben.

  Már kicsi koromban megjelentek előző életeimbeli karmikus kapcsolataim.
Leendő egyik spirituális mesterem, - unokanővérem, születésemkor megkapta a az akkor járványosan terjedő paralízist, amiből szerencsére, egészségesen gyógyúlt fel, nem kapott semmiféle maradandó károsodást.
Ezzel engem okolt, 45 évvel később, hogy ezt azért kapta, mert én odaszülettem abba a családba – és én még csak épen akkor léptem rá az „útra”.
Folyamatosan bennem volt ez a szemrehányás, és amikor lehetőségem adódott rá, utána néztünk.
Valamikor nagyon régen egy közös életünkben testvérek voltunk, és féltékenységből egy 3 élű tőrrel megsebesített, és hosszabb időre mozgásképtelenné váltam, ahogy most ebben az életében a betegség következtében vált mozgásképtelenné Ő.
A féltékenység, az irigység jelen van a jelenlegi életében is, amit nem tudtam szeretettemmel áttörni.

Spárta volt Anyánk pedagógiai tanulmányainak kedvenc területe, így a fizikai fenyítés is bőven belefért, nem beszélve a több órás sarokban állástól, a szobába zárásig, eltiltás minden baráttól, mert azok tovább ronthatják az amúgy is labilis neveltetési morálomat.

Emlékszel? – ki az előző részt olvastad?
Teljesülni kezdett a fogadalom!
Beteljesületlen vágy a szeretetre.
Magány, magány, magány.

A mai napig nem értem az akkori magam, de amikor anyám szidott vagy vert, egyszerűen nem voltam ott.
Valahol időlegesen és részlegesen kikapcsoltam, de egyszerűen nem voltak rám hatással ezek a traumák, nem emlékeztem rájuk, egy nap múlva ugyan azt megtettem, de akkor soha nem gondoltam a következményekre. Megtörhetetlen voltam, és ez komoly fejfájásokat okozott amúgy skizofrén anyámnak.
Szüleim hálószobájában az ágy felett, volt egy idézet a bibliából, szándékosan nem írom a származási helyet:

Ez égetődött a lelkembe, és nem féltem, csak hittem.
Nem tudom, hogy akkor miben, de nagyon hittem.
Hittem a Jó Istenben, az Angyalokban, a többi érthetetlen volt számomra.

Küzdöttünk rendesen egymással mármint én és a szüleim.
Bátyám személysége jobban torzult úgy érzem, mint az enyém, mert Ő még a mai napig viseli magán ezeket a lelki traumákat.

Mivel folyamatos retorzió alatt éltem, csak a belső kreatív álomvilágomban élhettem szabadon, ami tovább bőszítette környezetemet, de ide már nem engedtem be senkit sem. Ez már az enyém volt, itt már semmi erőszak, érzelmi zsarolás nem működött.

Emlékszel?
A Kolostori szabályok elleni lázadás újból megjelenik, elzártság a külvilágtól, vágy a BOLDOGSÁG megtapasztalására bármi áron is.
A szeretet koldusa voltam, „soha sem” – akkor úgy éreztem – nem szerettek úgy ahogy én szerettem volna, hogy szeressenek.

Már középiskolába jártam, természetesen nem oda, ahova én szerettem volna menni, mert „megbízhatatlan” voltam – Apám” szerint, úgy döntöttem „HAZA” megyek.
Beszedtem egy marék gyógyszert – már nem tudom, hogy mit, amitől nagyon rosszul lettem, - kihánytam – így anyám csak annyit érzékelt az egészből, hogy elrontottam a gyomrom, és ezzel le volt tudva az egész.

Csak azóta tudok erről beszélni, amióta azzal foglalkozom – amivel.
Középiskolában volt egy Plátói szerelmem, ami tovább fokozta vágyam, és magányom.
Ami tovább fokozta a „jó” közérzetem az a magasságom.
Mivel világ életemben „mély” növésű voltam, ez nagyon zavart, így természetesen bevonzottam mind azokat, akik ezen poénkodtak.

Anyám zsarnoksága „betegségének” elhatalmasodásával arányosan erősödött.
Olyan rohamai voltak, mint amikor az Ördögűző filmben a megszállt éppen „formában” van. A mai napig meghatározó élményeim, közé tartozik, de már tudom, többek között ezért választottam Anyámat anyámnak, hogy folyamatosan keressem a válaszokat, amiket már most tudhatok.
Apám vidékre „menekült” dolgozni, nagyon jól meg tudta a döntéseit ideologizálni, így még esélyem sem volt arra, hogy apa, férfi modellt kapjak. Annál több flusztrált idős hölgy vett körül, amitől a kapcsolatom a női nemmel elérhetetlenné vált.

Emlékszel?
Elérhetetlen vágyak a szeretetre, boldogságra, és semmi segítség, csak bezártság,
magány, és
vágyak!

„Gyermek, és ifjúkorom legyen biztonságos, de szigorú, mint itt a kolostori élet, de lelkem nem térhet vissza Tibetbe”

Eddig minden teljesült.
Ide a kárpát medencébe születtem, a „hegyeim” mindig hiányoznak, de csak nagyon soká láthatom meg még őket.
Mindig anyagi biztonságban élhettem úgy, hogy nagyon sokáig nem értettem a gazdasági működéseket a világban, és soha nem éreztem vágyat, irigységet, kapzsiságot az anyagi javak léte, vagy nem léte miatt. Ezt most már áldásnak élem meg, mert e-nélkül már régen letértem volna az „Útról”.

Papíron felnőtté váltam, de kívülről láttam mindig magam, és soha sem voltam magammal elégedett, és ritka volt a pillanat, amikor boldog voltam.
A kreatívitás, az alkotás adott erőt, sikerélményt.
Rajzoltam, festettem, olvastam, írtam, intarziáztam, és már nem a külső elismerés volt a fontos, hanem a feladat
Kitalálása
Kitűzése
Megoldása
Mindig a kihívás és a megoldás közötti adrenalin növelő időszak jelentette a boldogságot.
Az, hogy tovább mi történik, mi az utóélete egy-egy ilyen szellemi terméknek, az soha sem érdekelt. Most már tudom, sokan ezekből a gondolatmorzsáimból gazdagodtak meg, de még ez sem tudott irigységet generálni, mert tudtam, hogy nekem bármikor lehet hasonló ötletem, amihez majd kapok segítséget, ha abból kel meggazdagodnom.

(Még most is csodálkozom, amikor ezekre az időkre gondolok, hogy „honnan merítkezett ez a HIT” ami akkor bennem volt. Persze most már látom ezeket az összefüggéseket, azért is osztom meg veled is kedves Olvasó.)

Meghatározó volt életem további folyásához a két év katonáskodás.

Már a kiképzés első heteiben birtokosa voltam a „Varsói Szerződés Legelb…..ttab Katonája” címnek, ami megfelelő kiváltságokkal járt, főleg a szabadidős programok idején. Önkéntes kijelölés alapján menetrendszerint mehettem krumplit pucolni, és mosogatni, amit otthon minden presszió ellenére egyszerűen nem voltam hajlandó 14 éves koromtól elvégezni. Minden más házimunkát elvégeztem, a mosogatást NEM!!!!
(Ma már kedvenc időtöltésem a főzéssel együtt.)

További kalandjaim a kiképzés után:
Majdnem eltesznek láb alól, mert egy torokgyulladásra adott penicillin injekciót vénába adnak, szerencsémre szokása ellenére visszaszívott az ápoló, (Őrangyal) – így megúsztam a szívbénulást.
Sikeresen legyógyszerezték a torokgyulladásom, ami lehúzódott a mellékherére, így egy hónap múlva ismét KKK. (Központi Katonai Korház).
A hab a tortán, a gyengélkedőn rühes lettem. Mind ez az első három hónapban!
„Vidám” voltam, mi jöhet még ezután???
Nagyon magam alatt voltam, de „vigyáztak” rám.

Akkoriban a honvédségnél nagy fejlesztések voltak, így mint technikus átkerültem egy felújjító csoportba, ahol meg már majdnem úgy éltünk mintha polgári alkalmazottak lettünk volna. Teljesen „skizó” állapot volt. Biztonság kedvéért még írnoki munkát is bevállaltam, amitől maximálisan biztosítottam a hazajárásom, így az akkori körülményekhez képest nagyon nagy "szabadságot" élhettem meg.

Az első karácsony szent estéjét szolgálatban töltöttem, a laktanyában, (kis vidéki légvédelmi bázis lakókörlete) mindenki vagy aludt, vagy részegen gajdolt.
Szerintem én voltam egyedül a helyemen, és - józan.
Igazat megvallva, akkor és ott igen csak féltem, mert tudtam, ha megbukunk, az „tuti futkosó” vagy „hadra” vágnak. (Fogda ill. hadbíróság)
Megúsztuk! - de elkövettem életem egyik, - sokáig úgy éreztem, legnagyobb hibáját.
(Nem érdekes? – tele tesszük az életeinket pecsétekkel, amiktől meg aztán szabadulni szeretnénk, mint kutya a lánctól.)

Megfogadtam, - hogy egy éven belül megnősülök – (nem volt akkor még senkim) – mert nem vagyok hajlandó még egyszer átélni egy ilyen éjszakát.
Ez volt az ajándék magamtól, magamnak.
Megint üzent a „múlt”.
Még korai lett volna az Útra lépni, meg kellet tapasztalnom mind azt, amit megtapasztaltam.
Még bevonulás előtt nem sokkal, életemben először és utoljára, leszólítottam későbbi arámat a buszon, néhányszor találkoztunk, és végeszakadt a barátságnak, most már nem csodálkozom rajta.
Januárban ismét találkoztunk, és utána többször is, egyre gyakrabban.
Volt még egy kiválasztottam, de később kiderült, hogy van barátja, így maradt az egyetlen jelölt.
  Májusban eljegyzés, júliusba esküvő – idő előtt teljesítettem a fogadalmam!
Bravó! Így kell ezt csinálni Gyuri!
Még büszke is voltam magamra!
Az érzések?
Félelem, zavarodottság, megfelelési kényszer……
Szerelem ?
Az mi? – Számomra ez az érzés ugyan úgy ismeretlen volt, mint a gyűlölet, vagy az irigység.
Miután a magánéletben is, és a katonaságnál is egyre jobban mentek a dolgaim -
tovább növekedett a biztonságérzetem.
A katonaságnál megbíztak egy önálló KISZ alapszervezet megszervezésével
– akkor még ifjúként úgy éreztem jó célokért, dolgozom, - ezért, elvállaltam.

Akkor már másodéves öreg katona voltam és „Egér honvéd”-ként ismert mindenki, még a Tisztek sem tudták a polgári nevem. Beindult a mozgalmi élet, programokat szerveztem a fiúknak, írnokként szigorú és igazságos voltam, nem lehetett korrumpálni – szóval megéreztem a hatalom édes, kéjes érzését, de nem részegedtem meg tőle.
Jól mentek a dolgok, és hírét vettem, hogy magaszintű kitüntetésre terjesztettek fel, nagyon büszke voltam magamban arra, hogy elismerik a munkám.
Eljött a nagy nap, és jött vele a csalódás: Kitüntetés ugyan volt, de nem én kaptam. Egy „kopasz” kapta, aki néhány hónapja volt ott, de „megyei” volt, és Párt tag. (Addig se voltam párttag, onnantól pedig meg már nem is akartam az lenni!)
Azért fúrta az oldalam, vajon mi ez a pálfordulás?
A politikai tiszt volt a közvetlen főnököm, így tiszteletteljesen megérdeklődtem.
Tudtam, nem rajta múlott, hiszen az Ő javaslatára terjesztettek fel, de nagyon rosszul esett.
A válasz: A Megyei statisztikai átlagot nagyon megemeli, mert én pesti vagyok, a másik fiú meg „Egom” megyei. Ennyi!
Néhány napra rá, édesanyám véget vetett életének, így nem éppen rózsás állapotban szabadságot kértem, de nem kaptam, de meg sem indokolták.
Amúgy is ki voltam borulva, így a politikai tisztet eligazítottam néhány keresetlen szóval, aminek a rendszerváltásig élvezhettem a kihatását.
A család felé jeleztem, hogy nem kapok szabadságot, erre magas családi kapcsolatoknak köszönhetően, másnap megjelent egy rokonom, az igazolványára mindenki haptákba vágta magát, és a leszerelésig betegállományba helyeztek, - papíron pedig elvezényeltek egy építő századhoz.

Mind ez az Úr 1977-79 esztendejében a "dübörgő" szocializmust építő Magyarországon történt.

Ha megfigyelted kedves olvasó a történetben eddig ott volt az egyensúly, mint fent, úgy lent, mint kint, úgy bent.

Slussz poén: július 1.-én szereltem le hivatalosan, egy hét múlva már kórházban műtöttek gennyes vakbélgyulladással, és feleségem 7- hónapos veszélyeztetett állapotban volt.
Anyám halálának feldolgozása megrekedt, már nem szerettem volna visszamenni oda, ahonnan bevonultam.
Apává váltam,
Családfenntartóvá váltam.
Csupa-csupa olyan élethelyzet, amivel nem tudtam mit kezdeni, nem voltam felkészülve a kezelésükre, megint magamra maradtam, csak akadályoztak, mint segítettek volna.

Dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam,
Nem értettem, többet keresek, mint az átlag, és mégis használt ruhákban, topisan járok, és mindig kevés a pénz.
Ja, jó férj lévén minden pénzt a nejem kezelt, Ő osztotta be, mert én – szerinte- talán igaz is volt – én nem tudtam.
Szerettem a magam módján a gyerekeket, de fáradt voltam, nem volt hozzájuk türelmem. A nejem GYES-alkoholista lett, és a nemlétező érzelmi kötődések átalakultak kötelékké, gúzsban éreztem magam ebben a kapcsolatban.
A családomban a vállást nagyon elitélték, és ez számomra is visszatetsző volt.
Amikor nejem azon kívül, hogy folyamatosan részeg volt, és veszekedett velem, néha az őrületbe kergetett, még meg is csalt, - döntöttem.
Lesz, ami lesz, VÁLOK.
Apám és családom kész tények elé állítottam, így csak tudomásul tudták venni döntésem, lebeszélni már nem tudtak.
Hét év boldognak épen nem mondható házas év után elváltam, magamra zúdítva évtizedek haragját, gyűlöletét bigott katolikus anyósom irányából, mivel soha sem egyeztünk, és első pillanattól „nem jöttem be” Neki.
Mélyen vallásosnak tartja magát, de nem tud senkinek sem megbocsátani, aki nem úgy gondolkodik, mint Ő.
(Neki is fogós karmája van.)
Elkezdődött életem vesszőfutása. Alkoholizmus, adósságok, nőügyek, kihasználtatottság, megaláztatottság,
Egyik jött a másik elmúlt, aztán megint valami más - nincsenek részletek.

Ugyan az a csapda mindig: vágy a szeretetre, és majd ó-kos gyuri esze majd megoldja, de mit is?

„Szívem legyen bezárva egy dobozba, aminek a kulcsa annál a léleknél van, akit a pokolba taszítottam.” -

Aha, de akkor még ezt nem tudhattam, csak azt, hogy a kapcsolataimban mindig kívülről látom magam, egyszerűen nincsenek ŐSZINTE érzéseim a másik emberrel szemben, egyszerűen nem tudok szerelmes lenni, pedig nagyon igyekeztem. Mindig ott volt egy érzés,
Keress tovább,
Keres tovább!
És én kerestem.

Sok olyan emberrel találkoztam, akik valóban szeretetre méltóak lettek volna, ha tudok szeretni, de többnyire bevonzottam azokat a. Nőket, akik szerelmesek voltak valakibe, de nem belém, így elég jól működött a „tükör” elmélet.

Ezek a kapcsolatok néhány nap, és egy év közötti időtartamúak voltak, de egyre őszintébb voltam magammal, és időben kiléptem ezekből a kapcsolatból.
A rendszerváltás körüli időkben nálam is egyfajta rendszerváltás történt.
Visszamentem dolgozni az Igazságügybe, mint fegyveres testületi állami alkalmazott, és megint valami féle biztonságérzetem lett.
Találtam egy „minden tekintetben” megfelelő társat, aki még – gondoltam én- szeretett is, de már közel nem voltak elvárásaim – e-tekintetben, az ILLÚZIÓ-ba belefért.
Nagy léptékbe gondolkodtam vele, a családja befogadott, minden ment különösebb zökkenők nélkül- mindaddig – amíg Ő nem lett SZERELMES – nem belém, a kollégájába.

(Akkoriban léptem az ÚT-ra, elvégeztem az első REJKI tanfolyamot, és éreztem, hogy ezzel több dolgom van, mint bármi mással az eddigi életemben.)

Bennem összedőlt a világ.
A szó szoros értelmébe gyilkos gondolataim támadtak, és fegyverem lévén, megijedtem saját magamtól, elrohantam a BM elmeturkászához, és másnap már a „Hotel Mentálban” „vigyorogtam”
(Itt>>> egy akkor íródott írásom olvashatod.)

Akkor nem értettem, - most már igen, de minden különösebb orvosi terápiától mentesen kijöttem ebből az állapotból. A kezelő orvosom javaslatára elindítottuk a nyugdíjtatásom, és minden zökkenő nélkül 43 évesen nyugdíjas voltam.
Mire lenyugdíjaztak, már jó néhány ezoterikus tanfolyamot elvégeztem, jártam az UTAM.

Megismerkedtem második feleségemmel az első Pránanadi tanfolyamon, és másfél év múlva összeházasodtunk.

Csak jót tudok írni erről a házasságomról, szeretve voltam, és elfogadták a szeretetem, csak a „kisördög” mindig bejelzett:
-„ez sem az igazi”,
- és ez elégé zavart, mert nem értettem.
Már beletörődtem a sorsomba, - ha ennyi jut nekem ebben az életben a szeretetből, akkor ezt kell elfogadni.

Gyermeket szerettünk volna – most már tudom – csak a feleségem – én nem.
A szex néha már nem szeretkezés, hanem „gyerekcsinálás” volt számomra, és eléggé csökkentette a libidót, és elég sok feszültség is keletkezett ebből.

Tovább kormányozták életem hajóját az Égiek, és találkoztam életem párjával, de nem volt a dolog olyan egyszerű.

Alapból fele annyi idős, mint én.
Én nős voltam, ő pedig emiatt, maximálisan hárított.
Úgy váltam el, a második feleségemtől, hogy nem volt más kapaszkodóm a jövőt tekintve, csak a HIT-em.
Éreztem, hogy MEGÉRKEZTEM,
Ő, akinél ott a szelence kulcsa,
Ő aki kinyitja azt a dobozt amiben a szívem van.
Többet nem írhatok erről, mert nem szereti, ha róla írok, vagy beszélek, és ezt tiszteletben tartom. ( A kapcsolatunk 2007 szeptemberével fejeződött be. 2009-es bejegyzés)